1. fejezet

1. fejezet

*Kim Se Ra*

- Se Ra! Se Ra-ah! Hol vagy? - hallottam apám kétségbeesett hangját a messzi távolból, de ha akartam se fordultam volna vissza, csak futottam, futottam az erdő mélyébe. Az utóbbi időben szokásommá vált egyedül elcsatangolni, aminek édesapám, a hadsereg kapitánya nem örült, hiszen ki engedné el a tizenkét éves lányát egyes egyedül az erdőbe, mikor annyi veszély leselkedik az emberre az utóbbi időben. Bár különleges képességekkel voltam megáldva és fiatal korom ellenére is tudtam kardot forgatni, egy erősebb férfival lehet nem bírtam volna el. De ez nem érdekelt, magabiztos voltam és kíváncsi, valamint igen csak merész. Tudtam, hogy ha hazaérek apám úgy le fog szidni, hogy azt egy életre megemlegetem, de még a büntetés sem tartott vissza attól, hogy útnak induljak.

Épp egy aranyos kis nyulat kergettem az erdőben, mikor hirtelen hangok ütötték meg a fülem. Gyorsan elbújtam egy bokor mögé és onnan figyeltem az eseményeket.

Arra számítottam, hogy rablók vagy katonák indultak a keresésemre, de helyettük két fiú tűnt fel a színen, az egyik össze-vissza ugrándozott és mosolygott, a másik pedig szilárd, fegyelmezett, komor arccal figyelte.

- Na lássuk csak, mit tudsz! - mondta a mosolygósabbik, majd előre lendítette a karját.

Az ámulattól el is felejtettem levegőt venni. Keze mozgására, az addig nyugodt föld hirtelen mozogni kezdett és hatalmas gyökerek kezdték magukat felszínre törni a mélyből.

Ez a fiú, ahogyan én is, különleges erővel rendelkezett.

Én édesapámtól örököltem eme adottságot, aki szintén a tűz erejét birtokolja. Bár nem szerette használni, néha azért rajtakaptam, hogy az erejével gyújt tüzet a hűvösebb napokon. Nem sok ember van, aki ilyen tehetséggel rendelkezik, éppen ezért akarják minden áron megvédelmezni. E célból hozták létre az Erők Rendjét is, ahová csak a különleges adottságokkal megáldott emberek léphettek be. Az én apám volt ennek a Rendnek a vezetője. Ő arra tanított, hogy ez a képesség egy ajándék, amivel sosem szabad visszaélni. Ha ez mégis megtörténik, akkor az erő felemészt és annyira elborítja az elmémet, hogy nem fogom tudni később kezelni és ártatlan emberek életét fogom vele elvenni.

- Csak nem attól félsz,  hogy le foglak győzni? - szólalt meg ismét a mosolygós fiú. - Tehát igaz az, hogy még nem fejlődött ki az erőd? Lehet nem is fog. Hahaha... - gúnyolódott tovább, de a komorabbik le sem vette róla a szemét, csak szótlanul bámulta azzal a gyilkos tekintetével.

- Mi van, nem tudsz visszatámadni? Ha? - azzal ismét bevetette az erejét. De ezúttal nem tudtam megállni, hogy ne avatkozzak közbe. A komor fiú elé nagy sebességgel röppenő tűlevelek elégtek, mielőtt még eltalálták volna a fiú szép, lányos arcát. Erre mind a ketten ledermedtek, én pedig előbújtam a rejtekhelyemről.

- Oh! - egyenesedett ki a vidám fiú. - Ez..ez te voltál? - dadogta. - Aki elégette a leveleket?

- Mit teszel, ha igen? - léptem közéjük. A komor fiú most sem szólt semmit, már kezdtem azt hinni, hogy néma.

- Áh, ezek szerint neked is van különleges erőd. Meg akarsz küzdeni? - vigyorgott rám szélesen. Ő is szép arcú volt, különösen a szemei nyűgöztek le. Szinte kézzel fogható volt a csintalanság, ami belőle sugárzott. A másikkal ellentétben, ő egy nagyszájú, idétlen gyereknek látszott. Bár külsőleg idősebbnek tűnt nálam egy pár évvel, de viselkedésileg nem tudnám megmondani mennyi idős lehetett. A komor fiú pedig úgy tűnt, hogy érettebb a koránál, sőt... talán túlontúl érett.

- Nem áll szándékomban megküzdeni veled. - feleltem hetykén, mire rögtön lefagyott képéről a mosoly.

- Mi...miért nem? - krákogta zavartan. Egy pillantást vetettem a komor fiúra, aki ezúttal féloldalasan elmosolyodott. Nem tudnám megmondani pontosan, hogy mit éreztem, mikor ránéztem.

Az egész lényéből valami különös erő sugárzott. Bár nem mutatta meg a képességét, de a tekintete épp elég volt arra, hogy az ember úgy érezze, hogy fojtogatják. Félelmetes volt, pedig alig lehetett több tizenkettő évesnél. Mint mondtam, megijesztett a kinézete, de valamiért mégis vonzónak találtam. Titokzatos volt és kifürkészhetetlen. Veszélyes.

- Azt javaslom ne menj hozzá közelebb. - mondta a mosolygós. - Nem valami barátságos, ugye Woon-ah?

- Te az vagy helyettem is. - ismét ez a félelmetes félmosoly.

- Igaz. - ugrott le a kőről, amin állt. - Az én nevem HakYeon. Cha HakYeon. - mutatkozott be a mosolygós. Ő pedig Yeo Woon.

A komor fiú bólintott egyet, majd fogta magát és elsétált.

- Ya! Hova mész?! - kiáltott utána Hakyeon. - Még nem fejeztem be! - de az szóra sem méltatta, csak ment tovább. - Ah, komolyan... olyan neveletlen. - rázta a fejét rosszallóan.

- A te neved micsoda, ha szabad kérdeznem? Oh bocsáss meg, látom nemes vagy. Akkor újra. Mi a becses neve, kisasszony? - hajolt meg.

- Kim Se Ra vagyok. - mondtam halkan, majd szolidan meghajoltam.

- Se Ra....hm... gyönyörű neve van a kisasszonynak, akár csak az arca. - mosolygott továbbra is.

- Maga aztán tudja, hogyan kell hízelegni... - nem bírtam visszatartani, belőlem is kiszökött egy mosoly. Ez a fiú olyan volt, mint egy bohóc.

- Hát igen, ezt sokan mondták már. - vakarta meg a fejét zavarában.

- Holnap. Ugyanekkor, ugyanitt. - váltam szigorúvá. - Meglátjuk, hogy mit tudsz az én erőm ellen... - azzal fogtam magam és visszaindultam a táborba.

- Ú..úgy érti, hogy meg akar küzdeni velem? - szaladt elém.

- Miért? - kérdeztem. - Úgy érzi nem vagyok méltó ellenfele, csak mert nő vagyok?

- Nem, nem erre gondoltam. Csak tudja... én..izé... - zagyvált össze-vissza.

- Akkor holnap. - vetettem rá egy elbűvölő mosolyt, majd távoztam.

- Kisasszony! - kiáltott utánam. - Örülök, hogy megismerhettem. - intett utánam hevesen, majd elszaladt, én meg mosolyogva visszatértem a táborba, hogy elszenvedjem a büntetésemet, amiért megszöktem. Ismét.

~~~~~~~~~~~

- Ya, Woon-ah! Láttad azt a lányt? - szaladt Woon-hoz Hakyeon.

- Hogyne láttam volna? Hisz előttem állt. - motyogta a fiú, de még mindig nem figyelt igazán Hakyeonra.

- Ya~! Ugye milyen szép volt? A legszebb lány, akit valaha láttam. - áradozott.

- Mert te olyan sok lánnyal találkoztál eddig... - horkant fel Woon.

- Valószínűleg többel, mint te! - dugta ki a nyelvét Hakyeon. - Te csak itt rothadozol és forgatod a kardod ide-oda. Igazán jó társaság, mondhatom...

- Jobb, mint te. Nem beszél ennyit... - vágott vissza Woon, mire Hakyeon bedühödött és neki indult.

- Hogy lehetsz ennyire érzéketlen? Ha? - ragadta meg a ruháját. - Amióta megismertelek ilyen közömbös vagy. Idegesít.

Yeo Woon ezen is csak somolygott. Tudat alatt szerette húzni Hakyeon agyát, tudta, hogy ezzel tudnak közelebb kerülni egymáshoz. Mivel Woon nem volt az a beszédes, barátkozós típus nem tudta kezelni az olyan embereket, mint Cha Hakyeon, aki szöges ellentéte volt.

Bár látszólag nem volt túl jó kapcsolatuk, azért ha az egyikük bajba került, mindig segítettek a másikon.

- Héj, emberek!!! - szaladt oda hozzájuk a vezetőjük és nevelőjük, JungMo. - Már megint min folyik a vita? - állt közéjük a középkorú férfi.

- JungMo-ah! Csinálj vele valamit! - engedte el Woon-t Hakyeon. - Az idegeimre megy.

- Woon-ah! Mit tanítottam neked? Hogy legyél tisztelettudó az idősebbel, nem?

- Idősebbel...pff... - porolta le magát Woon.

Hakyeon úgy gondolta megpróbálkozik még egyszer. Erejét felhasználva Woon fejéhez irányított egy faágat, ami akkora tockost adott a fiúnak, hogy az majdnem előre bukott.

- Ya! Hakyeon-ah! - kapott egyet visszakézből Hakyeon, JungMo-tól, mire Woon elmosolyodott.

Így ment ez nap, mint nap. Három éve már, hogy Woon hozzájuk került, árvaként. Bár Hakyeon is az volt, ő mégis otthonosabban érezte magát JungMo-nál, mint Woon, akinek az egyetlen igaz társa a kardja volt.