7. fejezet

7. fejezet

Yeo Woon tudta, hogy most kéne elmenekülnie, még nem késő. Ha most a Heuksa Chorong helyett Hakyeonék felé veszi az irányt, egészen máshogy alakulna minden. De nem tette. Úgy gondolta, hogy túl mocskos ő ahhoz, hogy Se Ra-ékat kövesse. Így hát belépett az assassinok lakta épületbe, hogy végleg megpecsételje a sorsát. Amint kinyitotta az ajtót és elindult a vezető ülése felé, a többi bérgyilkos síri csendben figyelte a mozgását, amint határozott léptekkel a vezér elé áll és meghajol.
- Állok szolgálatára! - mondta kimérten. Az assassinok vezére intett, hogy lépjen fel mellé.
- Mostantól, kinevezem Yeo Woon-t, a Heuksa Chorong hivatalos utódának. Bármit parancsol is, kötelesek vagytok teljesíteni. Ha nem.... - állt meg egy pillanatra. - Halottként végzitek. Remélem világos voltam.
- Igen! - ordították egyszerre.
- Ahhoz, hogy törvényes utód legyél, vérrel kell megpecsételni a megállapodást. - mondta a vezér, majd egy késsel nem túl mély vágást ejtett a tenyerén. Woon rezzenéstelen arccal követte az utasítást, majd felmetszette a kezét, végül véres kezükkel kezet fogtak.
- Mostantól te vagy a Heuska Chorong vezére. - jelentette ki. - Mindenki eredjen a dolgára, csak KiJong és MaRu maradjon itt. Számotokra feladatom van. - majd Woon felé fordult.
- Ismételten feladatot kaptunk TaeMu hercegtől. Azt a parancsot adta ki, hogy kövessétek a most induló kis csapatot, akik Yuanba mennek a koronahercegnőért.
Woon szeme megrebbent. - Ugye nem az az első feladata, hogy ölje meg őket? A barátait? - aggódott magában.
- Először is meg kell akadályoznotok, hogy a parasztok megtámadják a hercegnőt. Ijesszétek el őket. A másik, hogy nem juthat egyenesen a palotába. TaeMu herceg azt az utasítást adta, hogy hozzá vigyük először, beszélni akar vele. Fontos, hogy ne vegyék észre a katonák, hogy assassinok támadtak rájuk és hogy ők vitték el a hercegnőt.
- De a fegyvereinkből egyből rájöhetnek. - felete Woon zordan.
- Hát ne használjátok őket. Akkor használjátok csak, ha ölni fogtok.
- Értettük! - felelték az assassinok, majd elindultak Woon-al egyetemben az első bevetésre.

* Se Ra *

Most rohadtul, de nagyon lebuktam! - ordítottam magamban, miközben Hakyeon kezét szorongattam, ami felém nyúlt, hogy megnézze, tényleg van-e mellem.
Nem hiszem el! - mérgelődtem.
- Mi...mit csinálsz? - dadogtam, majd eltoltam a kezét, de közben végig rémült és zavart arckifejezésem volt, éreztem, hogy az arcom is égni kezd, a hideg ellenére.
Hakyeon arca vegyes érzelmekről árulkodott. Egyszerre volt meglepett, rémült és értetlen. Mivel elég naiv volt, kicsit sem gyanakodott, sőt eszébe sem juthatott, hogy valóban képes lenne egy nő férfinak álcázni magát. Fogalmam sem volt, hogy ez elegendő volt-e ahhoz, hogy rájöjjön én vagyok Se Ra, akibe gyerekkorában szerelmes volt, de reméltem, hogy nem. Az csak még jobban megnehezítené a kapcsolatunkat, márpedig így is épp elég nehéz lett azzal, hogy tudja, lány vagyok.
- Én...én... ahj. - váltott hirtelen hisztis hangnemre. - Most komolyan egy fiú-lány lopta el ezeket az értékes ajkakat?
Miről beszél ez? - fagytam le.
- Nem így akartam az első csókomat.

- Ya! - rivalltam rá, remegő hangon, miközben próbáltam magamra tekerni letépett ruhámat. - Mégis miről beszélsz?
- Szájon át lélegeztettelek! Érted? - hadonászott. - Aish! Ezt másnak tartogattam!

- Micsoda? - hitetlenkedtem. - Most komolyan ezen vagy kibukva? Első csók? A francokat! - kezdtem dühbe gurulni. Komolyan ilyen gyerekes dolog miatt hisztizik, mint valami lány?

- Egyébként... - kezdte el volna a mondandóját, de nem bírtam rá figyelni, mert iszonyatosan sajgott a karom.

- Ah... - nyögtem.

- Várj! Be kell kötni. - tépett le a saját ruhájáról egy darabot Hakyeon, majd óvatosan bekötözte a sérült karom. - Ne mozogj! - dorgált meg. Először tűnt érettnek a szememben, mióta ismerem. Régen talán kicsit zavarónak találtam, hogy ennyire gyerekes és hiperaktív, de most, hogy idősebb lettem és a világban annyi rossz és veszélyes dolog történik, jól esik látni, hogy van akinek még tiszta a szíve. Hakyeonnal egyszerűen könnyű együtt lenni. Mivel körülöttem mindenki komoly volt, már születésem óta, érdekesnek találtam ezt a fajta gyerekességet és naivitást, ami arra késztetett, hogy én is ilyenné váljak egy bizonyos szintig. Valószínű azért ugrattam mindig.

Mindeközben beesteledett, nekünk pedig fogalmunk sem volt róla, hogy mi lett a koronahercegnővel és a többi katonával.
- Azt hiszem be kell mennünk az erdőbe. Ma már nem térhetünk vissza. - mondta Hakyeon. - Gyere! - segített fel, majd elindultunk a mellettünk lévő erdő belsejébe.

- Hova megyünk? - nyögdécseltem a fájdalomtól. Úgy éreztem, hogy nem bírom már sokáig állva.

- Mindjárt találok egy helyet, ahol lepihenhetsz. Maradj itt! - azzal fogta magát és arrébb állt. Kíváncsi voltam, hogy mire készül, így lassan követni kezdtem, mikor megpillantottam a zöld fényt, ami a tenyeréből sugárzott. Csodálkozva néztem, ahogyan az erejét használva állít fel, növényekből egy kis házat, egyszerűen lenyűgöző volt.

- Ez nagyon menő. - hangomra ijedten zsebre tette a kezét.

- Ez jó lesz, ugye? - vakargatta a fejét zavarában. - Nagy szerencse, hogy itt van.

- Nyugalom. - mosolyogtam. - Tudom, hogy vannak olyan emberek, akik különleges képességekkel rendelkeznek. Szóval felesleges idegeskednek emiatt. - sétáltam a bunki felé. - Váó, ez tényleg nagyon klassz! - léptél be a növény-házba.

- Ah, oké. Akkor hozok némi tűzifát, hogy meleg is legyen. Maradj itt! - mondta Hakyeon.

Amint megfelelő távolságra került tőlem, kiléptem a bunkiból és felkaptam két darab fát, majd visszatértem a házba.

Nem voltam biztos benne, hogy Hakyeon tud tüzet gyújtani, de ha tud is, az amit ő csinál nem fog sokáig égni, így a saját kezeimbe vettem a dolgot és az erőmmel meggyújtottam a két fát.

- Ya! Hogyan csináltad? - dobta le az összegyűjtött fadarabokat Hakyeon.

- Egyszerű volt. - vontam meg az ép vállamat. - Tudod...nem a konyhában nevelkedtem. Áú! - egyre jobban fájt a sebzett karom, a vér már át is áztatta az anyagot.

- Kötést kell cserélni. - mondta Hakyeon, majd közelebb lépett és leült szorosan mellém. - Hoztam pár gyógynövényt, ami segít elállítani a vérzést.

Miközben Hakyeon a karommal volt elfoglalva, én pofátlan módon fürkésztem szép arcát.

Sokat változott azóta, hogy utoljára láttam. Sokkal férfiasabb lett, míg Yeo Woon megmaradt ugyanolyan szép arcúnak, addig Hakyeon inkább jóképűvé vált. De a bőre így is napbarnított és hibátlan volt, akár egy nőé.

Félig arcába lógott haja pedig csak úgy csillogott az éjszakai fényben. Fogalmam sincs, hogy mi késztetett arra, de ép karomat felemeltem és megérintettem sima haját.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Én megpróbáltam. - mondogatta magában Hakyeon, de amint a lány hozzáért a hajához, elfelejtette a fogadalmait, amit magának tett. Bár látszott a lányon, hogy el akarja titkolni a kilétét, Hakyeon-t nem tudta már tovább félrevezetni. Tudta, hogy Ő az. Az ő Se Ra-ja. Nem hiába vonzotta akkor is, mikor még BaekSoo-nak adta ki magát, és találta hasonlónak a gyerekkori Se Ra-hoz.
Ő volt az, itt ült előtte és gyönyörű szemeivel őt figyelte.
A pillanatot viszont meg kellett szakítania, ugyanis léptek zaját hallotta a távolból.
- Csitt! - tette mutatóujját szája elé Hakyeon. - Jön valaki. - felsegítette a lányt, majd kivezette a bunkiból, de már csak arra volt ideje, hogy két szorosan álló fa közé bújjon vele, mert három feketeruhás alak tűnt fel a közelben. Hakyeon egyik kezével elengedte a lányt, hogy használhassa az erejét és elrejthesse magukat a növények segítségével.
Szinte már ölelte Se Ra-t, hogy minél kevesebb helyen elférjenek, nehogy kiszúrják őket az indák és levelek mögül. Hakyeon érezte a lány szapora lélegzetvételét, mire az ő szíve is hevesebben kezdett el verni. Olyan közel volt hozzá, olyan régóta várt egy ilyen pillanatra kettejük között, hogy először fel sem ismerte a hangot, ami megszólalt.

- Keressétek! - mondta valaki nyugodt hangnemben, szinte már túl nyugodt volt. - Nem járhatnak messze. A tűz még meleg.
- Igenis! - mondta egy másik.
- Azt mondod, hogy megsebesítettél valakit?
- Igen, egy vékony, lányos arcú harcos lehetett, akit a király bérelt fel. Nem volt hivatásos katona, a ruhájából ítélve.
Hakyeon és Se Ra is rájött, hogy most róluk beszélnek. Ezek szerint őket akarták megtámadni?
- Az előző vezér is megmondta. - hangja kezdett dühössé válni. - Csak akkor támadj a fegyvereiddel, ha ölni fogsz! De ők elmenekültek. Meg kellett volna őket ölnöd! - akkora rúgást vitt be a vezér assassin a másiknak, hogy az össze is esett. Se Ra a szája elé kapta a kezét, majd elsápadt, amint hátulról meglátta a „vezért”. Reakciója láttán Hakyeon is elnézett abba az irányba, de nem akart hinni a szemének. Az a férfi hátulról úgy nézett ki, mint... Yeo Woon.
Nem, az nem lehet. - kapkodta szemeit ide-oda Hakyeon. Woon nem lehet, miért állna az assassinok közé? Már az is bűn, hogy ilyesmi eszébe jutott, nem feltételezhette a legjobb barátjáról, hogy meg akarná őt ölni.
De akkor a vezér hátra fordult és így Hakyeon és Se Ra is láthatta, ami közvetlen a szemük előtt volt.
Yeo Woon ingerült arccal csikorgatta a fogait, majd nézett körbe, hátha megtalálja a „szökevényeket”.
Hakyeon térde feladta a szolgálatot, majd összerogyott Se Ra karjaiban, aki ijedten kapott utána.
Nem hitt a szemének, nem tudta felfogni, hogy ez komolyan megtörténik. Bár Hakyeon nem láthatta, hiszen teljesen magán kívül volt, de Se Ra elég épelméjű volt ahhoz, hogy némiképp felfogja a történteket, a szemeibe könnyek szöktek. Yeo Woon átállt az assassinok oldalára. Yeo Woon most már nem Hakyeon legjobb barátja, s nem Se Ra régi szerelme. Ő már egy assassin, aki embereket gyilkol és aki miatt itt rekedtek ebben a mocsokban és keserűségben.

6. fejezet

6. fejezet

Yeo Woon igyekezett kifejezéstelen arccal a Koronaherceg elé állni. Kérése egy kicsit sem lepte meg a fiút, bár elég naivnak tartotta a leendő királyt, amiért képes őket a személyes hadseregének tagjává tenni. Eléggé elveszettnek érezheti magát most, amiért Yuanból ideküldték, hogy foglalja el a trónt, mint Koryo királya. De Woon nem tehetett a Koronahercegért semmit, hiszen már más valaki lecsapott rá, ügyesen megfenyegetve ezzel őt. Nincs választása, tenni fogja, amit a Heuksa Chorong vezetője mond neki, még ha ezzel árulóvá is válik. Bár jobban belegondolva már azóta áruló, hogy lemészárolta a családját, már akkor rátért erre az ösvényre, mikor kisgyerek volt.

Yeo Woon lopva Se Ra-ra pillantott, aki lehajtott fejjel térdelt a leendő király előtt, mint a hadsereg kapitányának fia. Arca sokat változott az elmúlt években, de a régi kislányos báj még mindig ott bujkált szemeiben. Most viszont valami mást is felfedezni vélt a sötét szempárban. Elszántságot és hűséget. Ki lehetett olvasni a tekintetéből, hogy minden áron meg akarja védelmezni a Koronaherceget és a népet. Akár csak Hakyeon. Bármennyire is esetlen és naiv volt, a szándék a jócselekedetre meg volt benne, ahogyan Se Ra-ban is, s ami Woon-ból hiányzott. Valahogy úgy érezte, hogy nem lenne képes azt az utat járni, mint a többiek akikkel együtt térdelt a trón előtt. Ehhez már túl késő.

- Felség! - szólalt meg lágy hangján Se Ra. - Feltétlen szükséges a Koronahercegnőt Yuanból hozni?

- Így igaz, Felség! - szólt közbe JungMo is. - A nép már így is háborog, amiért Ön ennyi évig Yuanban tartózkodott, szinte már úgy tartják számon, hogy Ön Yuanból származik, hogy egy yuan-i herceg. Nehéz lenne a népnek elfogadni egy vérbeli yuan-i hercegnőt is.

- Jogos a felháborodás, viszont a háború elkerülése végett szükségeltetik egy yuan-i hercegnő. Nekem sincs ínyemre egy idegen nemzet hercegnőjét, Koryo királynéjává tenni, viszont mielőtt eljöttem Yuan-ból, az uralkodó elég nyomatékosan a tudtomra adta, hogy így biztosíthatjuk csak a két ország békéjét. Tehát ismét el kell mennetek Yuan-ba, hogy biztonságban idekísérjétek, legkésőbb a jövő hét végén.

- Igenis, Felség! - mondta JungMo.

- Ti rátok itt van szükségem. - a Koronaherceg meglepte JungMo-t a válaszával.

- Ho...hogyan Felség? - kérdezett vissza JungMo.

- Szeretném, ha Te és a hadsereg kapitánya itt maradnátok, míg a fiatalok távol lesznek.

- Bocsásson meg Felség! - akadékoskodott a kapitány. - De úgy hiszem, hogy egy ilyen fontos feladathoz nem elég még a tudásuk.

- Ebben nem értek egyet. Engem is sikeresen, épségben idevezettek. Yeo Woon, Kim BaekSoo, Park ChoiHyun és ha meggyógyult, Cha Hakyeon. Esetleg küldök még mellétek egy-két katonát.

- Felség! - hajolt meg Se Ra. - Megtiszteltetés, hogy egy ilyen fontos feladatot ránk bíz.

- Állunk rendelkezésére! - csatlakozott ChoiHyun is.

- A HakYeon gyerek is biztosan rendelkezésére áll. Amióta ismerem az a vágya, hogy a királyt szolgálja. - mosolygott JungMo.

Woon csak némán bólintott, majd meghajolt. Azt senki sem tudhatta, hogy jövő héten már nem lesz a palotában, hogy kiszolgálja Őfelsége igényeit. Amint lehet el kell mennie a Heuksa Chorongba, hogy kinevezzék az assassinok másodvezetőjének.

*Se Ra*

Körbe-körbe jártam a szobámban, miközben a körmömet rágtam. Rossz szokás volt, egyáltalán nem illet egy hölgyhöz, de hát jelenleg nem is voltam az.

- Mi a baj, agasshi? - érdeklődött ChoiHyun. - Elszédülök. - ült le.

- Szerinted Hakyeonnal minden rendben? - torpantam meg.

- Biztosan, a minap láttam, a piacon ugrálni. Pff. - horkantott, majd gyanakodva rám nézett. - De miért érdekli magát ennyire az a két harcos?

- Csak... már ismerem őket egy ideje. - próbáltam a lehető legkevesebbet elmondani ChoiHyunnak.

- Mióta? - lepődött meg.

- Régóta. Ne kíváncsiskodj! - rivalltam rá, majd fejbe kólintottam a térdemmel.

- Áú!

Pár nappal később elérkezett a megbízásunk teljesítésének időpontja. De a mostani feladatnál nem éreztem olyan magabiztosnak magam, hiszen apám nem volt mellettem. A csapatunk csupa fiatal, tapasztalatlan harcosból állt, kissé hiányzott apám határozott viselkedése és éles esze.

- Már rég el kellett volna indulnunk! - Hakyeon hangjára felkaptam a fejem.

- Ni csak ki beszél... - mosolyogtam cinikusan. - Könnyen beszél az, aki az elmúlt hetet semmittevéssel töltötte.

- Már megbocsáss, de leszúrtak! - háborgott Hakyeon, amit nagyon viccesnek találtam, de nem mutattam ki.

- Így jár az, aki nem tud harcolni. - durva volt a vádam, de élveztem, hogy cukkolhatom, heves reakciója láttán.

- Hát ezt nem hiszem el... - dúvadként rontott nekem, de én kitértem az ütése elől.

- Ahogy már mondtam... - feszítettem tovább a húrt. - Nem tudsz harcolni. - kaptam elő a kardom, majd rátámadtam, ő viszont kivédte az ütésemet. Akkor vettem észre, hogy az eszét nagyon jól tudja használni, nem is lenne belőle rossz harcos, csak a technikáján kéne javítani, nem is kicsit. Bár ezt tudtam, attól még tovább folytattam:

- Siralmas. - nevettem, de mosolyom hamar lefagyott, mikor Hakyeon kirúgta a lábam a testem alól, így elvesztettem az egyensúlyomat és a földre estem. Itt viszont nem állt meg, ismét lecsapott a kardjával, amit ugyan kivédtem, de a közeledő arcát már nem tudtam.

- Mit is mondtál? - villantotta rám csillogó fogait. A szívem megdobbant, attól féltem, hogy a többiek is meghallják. Hakyeon megint túl közel került hozzám, annyira, hogy lehelete csiklandozta az arcom. Miért érzem magam ilyen furcsán, amióta újra találkoztunk?

Biztos azért, mert elfedtem a kilétem és izgulok, hogy lelepleződöm, azért van görcsben a gyomrom. Igen, biztosan ez az oka. - nyugtatgattam magam.

Rémült képet vághattam, mert Hakyeon hangos nevetésben tört ki.

- És azt mondják, hogy én vagyok az, akinek 'csak a szája nagy'. - vigyorgott, miközben leengedte a kardját és leszállt rólam.

- Khm... pillanatnyi megingás volt. - álltam fel gőgösen, majd csúnya pillantással méltattam a még mindig nevető Hakyeon-t.

- Ti lennétek a harcosok? - három idegen katona tartott felénk, kétkedő arckifejezéssel.

- Igen. - álltunk egymás mellé. Hakyeon a vállával arrébb lökött, mire én visszalöktem. Veszekedő gyerekeknek tűnhettünk az újonnan érkező katonák szemében.

- A Koronaherceg minket küldött a segítségetekre. - mondta egy magas, helyes arcú fiú. - A nevem Lee HongBin. - mutatkozott be. - Ő itt Jung TaekWoon. - bökött a fejével a jobb oldalán álló, kissé szigorú kinézetű katonára. - Ő meg Han SangHyuk. - mosolyogva meghajolt a másik.

 

- Akkor szerintem induljunk is. - javasolta ChoiHyun.

- Yeo Woon? - kérdeztem Hakyeon-t.

- Azt mondta, hogy ő később csatlakozik hozzánk. - vonta meg a vállát.

Miután mi is bemutatkoztunk a -szintén- fiatal palotai katonáknak, elindultunk Yuan felé.

Az odafelé vezető út ismét esemény nélkül zajlott, mint legutóbb, de lehetett sejteni, hogy a visszafelé út lesz rázósabb. Ha a lakók megtudják, hogy egy yuan-i nő lesz a királynéjuk, egész biztosan lázadni fognak.

- A koryo-i Koronaherceg küldött minket. - mondta Hakyeon Yuan császárának. - Ha jól tudom, mielőtt a Herceg elhagyta Yuan-t, megtárgyalták a leendő Koronahercegnő ügyét. Ha ez lehetséges, minél előbb szeretnénk hazánkba kísérni, hogy megtarthassák az esküvőt.

A császár bólintott, majd intett az egyik szolgának, aki kinyitotta az ajtót. Egy talpig aranyba öltözött nő sétált be az ajtón, még a ruháit is aranyfonalak díszítették, a koronájáról nem is beszélve. Őt nézve egy kissé elfogott az irigység, hiszen olyan régen viseltem én is női ruhát.

- Felség! - hajoltunk meg mindannyian a hercegnő előtt, aki külsőleg nagyon kedvesnek tűnt, a szemében mégis volt valami ijesztő.

- Remélem a Koronaherceg elég embert küldött, hogy megvédhessenek. Úgy hallottam a koryo-i emberek nem szeretik a yuan-iakat. - csak én véltem felfedezni a hangjában rejlő vádaskodást?

- Mindent megteszünk, hogy épségben Koryoba szállítsuk. - mondta Hakyeon.

- Akkor indulhatunk is, igaz? - kérdezte a hercegnő.

- Természetesen. - mondta HongBin.

- Nem értem Woon-t. Azt ígérte, hogy itt lesz, mire visszaindulnánk. - mondta Hakyeon.

- Mindenki tudja, hogy naiv nagy, ő miért ne tudná? - húztam az agyát.

- Ya! - rivallt rám. - Már megint alám akarsz kerülni?

Elkerekedtek a szemeim, hát erre a reakcióra aztán nem számítottam. Mégis hogy értette ezt?

- Mármint, fúj, nem. - zavarodott meg, mire elmosolyodtam. Felesleges lett volna zavarba jönnöm, ő ezt megtette helyettem is. - Ah, mindegy. A lényeg, hogy ne akarj még egyszer megküzdeni velem, mert most is alul maradnál.

- Soha többet nem fordul ilyesmi... - kénytelen voltam megszakítani a veszekedést, ugyanis egy nyílvessző suhant el egyenesen az orrom előtt. A lovam két lábra állt, alig bírtam fenntartani magam a hátán.

- Megtámadtak minket! - kiáltottam. - Gyorsan vigyétek a hercegnőt, mi addig elcsaljuk őket. Gyerünk! - mondtam Hakyeonnak, mire bólintott.

- De agasshi! - kiáltottak utánam.

Choi Hyun, egyszer biztosan összevarrom a szádat!

A jelekből ítélve lakók támadtak meg minket, de volt a dologban valami gyanús. Nem követtek minket, pedig direkt eléjük lovagoltunk, hogy elvonjuk a figyelmüket.

- Szerinted a hercegnő után mentek? - kérdeztem aggodalmasan Hakyeontól.

- Valószínű. - vágta rá.

- Áhh! - a semmiből egy nyíl fúródott bele a jobb karomba, amitől leestem a lóról, az pedig elszaladt.

- BaekSoo-ah! - ugrott le a lóról Hakyeon is.

A fájdalomtól elhomályosult a látásom, a térdeim megremegtek. Lenéztem a karomra és akkor tudatosult bennem, hogy nem is nyíl volt, hanem egy dobócsillag.

- Assassinok? - kérdezte rémült tekintettel Hakyeon, miközben átkarolt, hogy megbírjak állni. A következő pillanatban még egy dobócsillag repült felénk.

- Futnunk kell! Gyerünk! - húzott maga után Hakyeon. Menni is alig bírtam, nem hogy futni, a  világ egyre sötétebb lett körülöttem, majd egyszer csak a maradék fény is teljesen eltűnt.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Hakyeon rémülten szaladt az erdőben az assassin elől, hátán az eszméletlen BaekSooval.

- Tarts ki, mindjárt lerázzuk! - biztatta inkább magát, mint a élettelen Baeksoo-t.

Mialatt Hakyeon hátra felé nézett, hogy követi-e még őket a bérgyilkos, nem vette észre, hogy lába alól elfogy a talaj. Csak akkor tudatosult benne, mikor lefelé zuhantak egy szirtről, bele a folyóba.

Hakyeon nagy szerencséjére nem csapódott neki egy sziklának sem, de elég magasról zuhant ahhoz, hogy egy pillanatig megálljon a szíve.

- BaekSoo! - azon nyomban észbe kapott és elkezdte keresni az eszméletlen srácot a víz alatt. - Baeksoo! - kiáltotta. - Csak ne legyen baja, kérlek! - imádkozott. - Baeksoo? - a víz felszínen meglátta Baeksoo ruháját. - Ya! - amilyen gyorsan csak tudott felé kezdett el úszni, de nehéz volt, hiszen árral szemben próbálkozott.

- Csak legyél életben, kérlek! - könyörgött, szinte már a sírás kerülgette. Bármennyire is sokat veszekedtek, attól még nem akarta, hogy meghaljon.

- Ya! Térj magadhoz! - emelte ki a vízből a fiút. - Gyerünk! - csapkodta, de nem használt, ezért kezét a mellkasára nyomta és megpróbálta újraéleszteni.  - Könyörgöm, nehogy meghalj itt nekem! Nem teheted, hallod?!

Levegőt fújt a szájába, majd ismét a mellkasát kezdte el nyomkodni. Mikor már azt hitte, hogy meghalt, Baeksoo hirtelen felköhögte a tüdejébe került vizet.

- Köszönöm! - Hakyeon szívéről nagy kő esett le. - Köszönöm, hogy élsz! - ültette fel.

- Megsérültél, be kell kötni a sebed. - miközben mondta, elkezdte levenni a fiú felsőjét, s mikor odaért, hogy lehúzta az akadályozó ruhadarabot, értetlenül pislogott a látványtól. Fehér anyag volt szorosan Baeksoo mellkasa köré tekerve. Hosszú percekig értetlenül bámulta, még a karja is elgyengült, amivel tartotta. Baeksoo hajából kiesett a szalag, ami összetartotta, s fekete, nedves zuhatagként omlott a földre.

Akkor vágta fejbe az igazság Hakyeon-t. BaekSoo egy... egy... lány.

Mikor a fehér anyag után nyúlt, hogy megbizonyosodjon róla, valóban azt a célt szolgálta-e, amire gondolt, egy kéz kapta el hirtelen az övét, mire felkapta a fejét. BaekSoo rémülten bámult rá nagy szemeivel, száját beharapva, mint akit most lepleztek le.

5. fejezet

5. fejezet

* Se Ra*

Nem sok híja volt, hogy meghalunk. Egyszerre vagy tizenöt bandita támadt ránk az erdőben és mi csak ketten maradtunk, ChoiHyunnal.
- Agasshi! - kiáltott a társam, mire éppen időben fordultam hátra és védtem ki az egyik támadását.
Végül sikerült ép bőrrel megúsznunk, s mindegyik támadót eszméletlen állapotba küldtük. Csak miután leporoltam a ruhámat, akkor vettem észre, hogy a karomat megvágta az egyik bandita pengéje.
- Oh, agasshi, jól van? - aggodalmaskodott ChoiHyun.
- Már mondtam, hogy nem vagyok agasshi! - szűrtem fogaim közt. - Keressük meg a királyt. - azzal elkezdtem futni abba az irányba, amerre Hakyeonék.
Gyors tempóval, körülbelül öt perc alatt elértük a kis pagodát, ahova minden bizonnyal a királyt rejtettél el. Mivel Hakyeon-t se Woon-t sem láttam a közelben, feltételeztem, hogy többen támadtak ránk, mint sejtettük.
- Felség! - szólítgattam halkan. - Én vagyok az, BaekSoo. - de nem érkezett válasz. Óvatosan besurrantunk ChoiHyunnal a házba, gondosan ügyelve minden lépésünkre, hiszen nem volt kizárt, hogy valaki előttünk érkezett.
- Ti vagytok? - kérdezte valaki alig hallhatóan.
- Felség? - torpantam meg.
- Itt vagyok lenn. - kopogott alattam a deszka. Gyorsan arrébb léptem, majd felnyitottam az egyik gerendát. A koronaherceg ott lapult összegömbölyödve.
- Azt hiszem két katona bajban van. Akik ide elbújtattak. JungMo fiai. - segítettem ki a rejtekhelyéről az aggódó herceget.
- Biztos vagyok benne Felség, hogy nem esett bajuk. - nyugtatgattam látszólag őt, de közben magamat is. Woonról tudtam, hogy képes megvédeni magát, viszont Hakyeonnak csak a szája volt nagy. Könnyen előfordulhat, hogy assassinok támadtam rájuk, azok ellen pedig vajmi kevés esélye volt.
- Ah Woon-ah, semmi baj, jól vagyok. - hallatszódott a messzi távolból Hakyeon gyötrelmes hangja. Nem kellett két másodperc és már kinn is teremtem. Woon sétált felénk, a sántító Hakyeonnal az oldalán.
- Mi történt? - próbáltam visszafogni az érzelmeimet, hiszen nem Kim Se Ra-ként voltam itt, de nehezen sikerült elrejtenem hisztérikus hanglejtésem.
Woon egy percig szilárdan nézett a szemembe. Nem szólt egy árva szót sem, csak bámult. Nem voltam képes olvasni benne, de ha tippelnem kellett volna, akkor ez egy figyelmeztetés volt. Mintha tudná a kilétem, de nem akarná, hogy más -főleg Hakyeon- rájöjjön ki is vagyok valójában.
Megszakítottam a szemkontaktust vele, majd Hakyeonra néztem, aki a hasát fogta. A ruha, amit viselt elsötétült a sebe helyén. Vérzett, még a vasas ízt is éreztem a levegőben.
- Gyorsan, el kell állítani a vérzést! - mondtam, majd leszakítottam egy hosszú darabot a ruhámból, hogy körbetekerjem Hakyeon dereka körül.
- Pff, eddig azt hittem, azt szeretnéd, hogy elpatkoljak. - nyögdécselt Hakyeon, majd elengedte Woon-t és elsántikált egy sziklához.
- Szeretném, de nem most. - kötöttem meg az anyagot, mire elhúzta a száját. - Mi történt pontosan? - kérdeztem halkan. Ő viszont nem válaszolt, csak nézett.
- Tudod... nagyon hasonlítasz valakire, aki ugyanilyen nyers volt régen. - szemeivel arcomat fürkészte.
Nem engedhetem neki, hogy rájöjjön. Még nem. Minél tovább marad titokban, annál tovább leszek én is biztonságban. Ha valaki rájönne, hogy nő vagyok és ez a király fülébe jutna, a politikusok és a palotabeliek egész biztosan kivégeztetnének, mondván, hogy nő nem teljesíthet katonai szolgálatot. A végén még azt hinnék, hogy a király életére akarok törni.
- Leszúrtak? - tértem ki a téma elől. A seb elég mélynek tűnt és még mindig vérzett. Csodálkoztam, hogyan tud másfelé koncentrálni ilyen állapotban.
- Nem tudom. Már így ébredtem. Nem emlékszem semmire. - homloka ráncokban futott össze vagy a fájdalomtól vagy a gondolkodástól.  - Woon-ah, te sem tudod, hogy mi történt? - kérdezte barátját Hakyeon, mire ő megrázta a fejét.
- Mikor odaértem, már így találtalak. - nem nézett a szemébe, hanem maga elé beszélt, mint aki nem mond igazat. Egyelőre viszont annyiban kell hagynom ezt a dolgot, a lényeg, hogy Hakyeon megfelelő ellátásban részesüljön, ezért minél előbb haza kell vinni.
- Induljunk! - adta ki a parancsot a király.
- Minden rendben? - érkezett meg apám és JungMo is, szerencsére mind a ketten épségben. - Hakyeon-ah! Mi történt? - rohant oda JungMo. - Hogy sérültél meg?
- Késszúrás lehet. - mondtam. - De nincs vesztegetni való időnk, induljunk vissza, mielőtt súlyosbodna az állapota.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Hakyeon-t különös érzés fogta el, miközben hazafelé sétáltak a koronaherceggel és a megmaradt harcosokkal. Azon kívül, hogy iszonyatosan lüktetett a szúrás helye, valami mást is érzett, miközben Woon-ra és Baeksoo-ra támaszkodott.
Annyira hasonlítanak... - gondolta magában Hakyeon, majd megrázta a fejét. Elkönyvelte magában, hogy csak azért gondolja ezt, mert már nagyon szeretné látni a lányt. Vajon milyen nővé érett? Felismerné-e, ha véletlenül összefutnának? Hakyeon biztos volt benne, hogy ő felismerné a lányt.
- Miért bámulsz? - Hakyeon-t váratlanul érte Baeksoo kérdése.
- Csak... olyan kicsi vagy, nehéz rád támaszkodni. Ahh, komolyan... hogy nőhet egy férfi ilyen kicsire? - piszkálódott Hakyeon, mire a fiú szúrós pillantást vetett rá és mérgében lesodorta kezét a válláról.
- Ha nem tetszik sétálhatsz egyedül is. - pufogott, mire Hakyeon elmosolyodott.
- A semminél jobb. - aztán ismét átkarolta, hogy gyorsabban tudjanak haladni.
Mikor megérkeztek Hakyeon-t rögtön az orvoshoz vitték, a többiek, Woon, JungMo, ChoiHyun, a kapitány és BaekSoo elkísérték a koronaherceget a lakosztályába. De még mielőtt beléphettek volna a szobába valaki elállta az útjukat.
- Felség, hát megérkezett! - hajolt meg mélyen a férfi. - Isten hozta a palotában! - mondta mosolyogva. Milyen cinikus. - gondolta magában Woon.
- Rég nem láttalak, TaeMu herceg! - a koronaherceg hangjában is ott bujkált az arrogancia, mint aki megjátssza magát, de a palota és a nép nyugalma érdekében fenn kell tartani a látszatot. A koronaherceg tudta, értesült arról, hogy TaeMu-nak a trónra fáj a foga és el fog követni mindent, hogy megakadályozza a koronázást. De ezt az információt egyelőre nem fedheti fel a féltestvére előtt.
- Oh, engedd meg, hogy bemutassam az örökbefogadott lányom, LaHee-t. - egy angyalnak tűnő, fehérruhás nő lépett elő a fal mögül, hosszú haja ezüstösen csillogott, arca pedig igéző volt. A gyönyörű teremtménytől még a koronaherceg szava is elállt, ahogy először Woon-é is.
Először. Amint Woon belenézett a nő koromfekete szemébe, rögtön felfedezte a sötétséget.
Ez a nő maga a megtestesült gonosz, s ami a legijesztőbb volt, hogy képes volt az emberek fejében beszélni, ebből kiderült, hogy ő is különleges tulajdonsággal van megáldva.
- Ugye tudod, hogy nemsokára feladatod van? - beszélt a nő Woon fejében. Woon ki nem állhatta ezt az érzést, de nem szabadott kimutatnia. - Olyan csendes és halálos a kisugárzásod, mint az apámnak. A Heuksa Chorong vezetőjének. Tökéletes utód leszel. - mosolygott LaHee.
- Miért adod ki magad a herceg lányának? Így kémkedsz? - nézett a nővel farkasszemet Woon. Ez az elmejáték legalább arra jó volt, hogy nem kellett négyszemközt maradnia a fehér hajú nővel, kitudta faggatni anélkül is, hogy egy szót szólt volna.
- Hm... nem csak jóképű, de okos is vagy. Tetszel. - vigyorgott vészjóslóan LaHee. - A megérzésem nem csalt. Tudtam, hogy te leszel a megfelelő jelölt apám utódjának és az én férjemnek.
Woon hangosan felhorkant, mire minden szempár rászegeződött.
- Bocsánat. - hajolt meg. - Ne is reménykedj. - intézte szavait a nőnek.
- Majd meglátjuk. - kacsintott alig láthatóan LaHee. - A lakosztály elő van készítve Felségednek! - nyitotta ki az ajtót, majd betessékelte a koronaherceget és a harcosokat.
- Köszönöm. Most ha megbocsátotok, szeretnék néhány szót váltani a harcosaimmal. - mondta a koronaherceg.
- Hát hogyne, Felség! - TaeMu és LaHee meghajoltak, majd kivonultak a szobából. Bár Woon nem volt teljesen biztos abban, hogy elhagyták a szárnyat.

* Se Ra *

- Azt szeretném, ha ti lennétek az én személyes katonáim, harcosaim. - jelentette ki tömören, határozottan a koronaherceg.
- Felség. - térdelt le apám. - Tudja, hogy én mindig a szolgálatára állok. De kérem a fiamat engedje el. - apámra kaptam a tekintetem. Nem! Miről beszél? Azt hittem mostanra már lezártuk ezt a témát.
- Nem tudtam, hogy van egy fiad is, azt hittem, hogy csak lányod. - mondta gyanakodva.
- Van egy fiam és egy lányom is. - hazudta apám.
- Mi lehet megtisztelőbb feladat a fiadnak, mint a királyi hadsereghez tartozni?
- Egyet értek, Felség! - vágtam közbe. - Megtiszteltetés a harcosának lenni. - apám szúrós pillantással méltatott, de nem érdekelt. Otthon úgyse lenne mit csinálnom, nem beszélve arról, hogy ilyen képességekkel vagyok megáldva. Nemes célokra akarom használni az erőm.
- Akkor ez le is van tudva. - mondta elégedetten. - Ha a sérült barátjuk meggyógyult, küldjék be hozzám, hogy személyesen beszéljek vele ez ügyben. Mivel miattam sérült meg, kötelességem kárpótolni, hiszen hivatalosan még nem a katonám, mégis megmentett.
- De Felség! - szólalt meg JungMo. - Egy hat személyes testőrséget szeretne felállítani, csak velünk? Nem leszünk túl kevesen?
- Nem azt kérem, hogy legyenek a testőreim, arra van elég katona a palotában. Nem. Azért van szükségem rátok, hogy nyomozzatok bizonyos ügyekben, amiket rátok bízok. Nem kell a palotába költöznötök, csupán csak arra kérlek titeket, hogy legyetek az én kezem és szónokaim a palotán kívül. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg megoldatlan, gyanús ügy van, amit meg kell oldanunk. Nem beszélve a bokor mögül leselkedő ellenségeimről.
- Értem. Ez esetben állunk rendelkezésére a fiaimmal! - jelentette ki JungMo.
- Ahogyan mi hárman is! - mondta apám, bár tudtam, hogy ha hazaértünk kapok majd a fejemre.
- Remek! - ült a trónjába elégedettem a koronaherceg. - Akkor azt hiszem meg is van az első feladatotok. - hangja a mondat végén elvékonyodott, s mintha kicsit zavarban is lett volna.
- Koronahercegnőt kell találnunk. - bökte kis lélegzetet visszafojtva.

4. fejezet

4. fejezet

- Figyeljetek fiúk! - rontott be a szobába JungMo, mire Hakyeon összerezzent ültében, Woon szeme viszont meg sem rebbent. - Most jövök a palotából.

- Mi történt? - kérdezte Hakyeon teli szájjal.

- Nagyon fontos feladatot kaptunk. - sóhajtott egy nagyot, majd felmutatta a hivatalos levelet, amit a palota nekik szánt. - A király készen áll a hazatérésre. És a mi feladatunk, hogy épségben ide, Koryo-ba kísérjük Yuan-ból.

Hakyeon felpattant. - Micsoda? Minket bíztak meg azzal, hogy biztosítsuk Felség épségét? Hallod ezt Woon-ah? - bökdöste meg barátját Hakyeon izgatottan, miközben a szájából potyogtak a morzsák. - Ez megtiszteltetés!

- Igen az, te disznó. - mondta JungMo határozottan. - De egy hatalmas teher is. Sokan vannak Koryo-ban, sőt a palotában is, akik nem akarják, hogy egy Yuan-ban felnőtt herceg legyen a király. Biztos vagyok benne, hogy nem egy támadást fognak intézni ellenünk, az út során. 

- Hány embert viszünk? Ha túl sok ember jön, az feltűnő lesz. - kapta be az utolsó falatot Hakyeon.

- Jól beszélsz, nem mehetünk többen tíz embernél. - rázta a fejét JungMo. - A királyi hadsereg  küld még három embert. Tőlünk pedig Woon-ah, te Hakyeon-ah és én, valamint még négy katona. Ami pedig nagyon fontos. Csak végszükség esetén használjátok az erőtöket. Értetted Hakyeon-ah? Minél tovább rejtve marad az emberek elől, annál könnyebb lesz legyőzni őket. Nem kizárt, hogy bérgyilkosok is lesben állnak majd, még azt is hallottam, hogy sámánokat is hívtak a palotába. Az a gyanúm, hogy a Felség féltestvére, TaeMu mindent el fog követni, hogy a herceg ne érhessen el a palotáig. Arról nem beszélve, hogy nem egy politikus áll mellette ez ügyben. Mindenképp meg kell védenünk a koronaherceget, az életünk árán is. 

- Harcra fel! - állt vigyázba Hakyeon.

- Holnap indulunk. - bólintott JungMo.

* Se Ra *

- Holnap? - kérdeztem apámtól, aki bólintott egyet.

- Bár nem szívesen vonlak be egy ilyen veszélyes feladatba, de úgy döntöttem megbízom benned. Már elég nagy vagy ahhoz, hogy tisztán lásd a dolgokat. De az erődet továbbra is csak akkor használhatod, ha Őfelsége vagy te magad halálos veszélybe kerültök. 

- Mi haszna van akkor az erőmnek? Miért mindig csak akkor használhatom, mikor a halál szélén táncolok. Nem értem a logikát. - vitatkoztam.

- Ne ellenkezz! - felelte szilárdan. - Készülj fel a holnapra, hajnalban indulunk. Ja és szólj ChoiHyunnak is, már bejártam a környéket, de nem találtam sehol azt a nyikhajt. Ah, majdnem elfelejtettem. - fordult vissza apám. - Pár régi ismerőssel is össze fogunk futni. JungMo és a fiai is csatlakoznak hozzánk az út során. 

Szemeim tágra nyíltak. - Úgy érted Cha Hakyeon és Yeo Woon is? - vegyes érzelmek kezdtek kavarogni bennem e hír hallatán. Először izgatott lettem, hogy végre több időt tölthetek majd  velük, de aztán eszembe jutott, hogy fiúnak kell álcáznom magam. 

- Kösz, hogy előre szóltál. - fújtattam, majd fogtam a törülközőmet és elmentem lefürödni.

Másnap reggel gondosan felhúztam a férfi ruhám, a hajamat is kontyba kötöttem, majd a derekam köré csatoltam a szíjamat, rajta a fegyvereimmel.

- Ügyelned kell, hogy ne jöjjenek rá az igazságra. - mondtam a tükörképemnek. - Csak apád és ChoiHyun tudhatja a csapatból, hogy igazából lány vagy. 

Ha ez kiderülne, egy ilyen fontos feladatnál, nem csak engem, de apámat is bezárnák a börtönbe.

- Agasshi, készen van? Indulunk! - kopogott be ChoiHyun, mire kirúgtam az ajtót és megragadtam a ruhájánál fogva.

- Mostantól nem vagyok agasshi, értetted? - suttogtam a fülébe vészjóslóan. - Nem tudhatják meg a kilétem. Ha kiderül veszélybe kerülünk. Apám is és te is. Mindenki, aki tud róla.

- Értem, agasshi. - rázta meg a fejét. - Vagyis BaekSoo doryeon-nim.   (doryeon-nim=Fiatalúr)

- Na azért. - helyeseltem, majd elengedtem és kisimítottam a ruháját. - Induljunk!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Hakyeon és Woon felkészültek, hogy elinduljanak az első komoly bevetésükre: Épségben hazahozni a leendő királyt.

- Kíváncsi vagyok a királyra. - hadonászott a kardjával Hakyeon. 

- Különös, hogy egy Yuan-ban felnőtt koronaherceget akarnak Koryo élére állítani. - mondta Woon.

- Valóban érdekes. - értett egyet JungMo is. - De inkább, mint hogy az a félnótás TaeMu kerüljön a trónra. Azt hiszem az Koryo végét jelentené. Nagyon ellenszenves egy pasas. 

- Ahhoz, hogy én legyek Koryo legjobb harcosa, egy olyan király kell, akit meg is akarjak védeni. 

- Már megint ábrándozik. - kuncogott Yeo Woon.

- Induljunk! - veregette meg a fiúk vállát JungMo.

- Ők itt a palota harcosai. JungMo jó cimborám! - ölelték meg egymást a kapitánnyal.

-  Örülök, hogy ismét látlak, ByungSeol-ssi! - JungMo arcán őszinte mosoly tűnt fel. - Ők itt a nevelt fiaim, s egyben remek harcosaim, Yeo Woon és Cha Hakyeon. - mutatta be őket.

- Örvendek, azt hiszem már találkoztunk régebben. - hajolt meg a kapitány is.

- Én is magammal hoztam két harcosomat, ő itt ChoiHyun és...BaekSoo-ah. 

Woon és Hakyeon szinte rögtön felismerték Se Ra-t. 

- Te...te vagy az? A bokán-rugós ficsúr? - emelte fel a hangját Hakyeon a meglepettségtől.

Woon már nem tűnt ennyire lelkesnek, hiszen tudta, hogy az az ember aki ott áll, nem BaekSoo, hanem Se Ra. Nem is gondolta volna, hogy az apja elhozza egy ilyen veszélyes megbízatásra.

- Fátylat a múltra! - lépett elő Se Ra, majd a kezét nyújtotta Hakyeonnak, aki e gesztus láttán felnevetett.

- Háh! Tényleg azt hiszed, hogy ennyivel el van intézve? - azzal már lendítette is a lábát. Ezúttal viszont sikerült bokán találnia Se Ra-t, aki a hirtelen ért ütéstől elvesztette egyensúlyát.

Hakyeonnak még időben sikerült elkapni a föld felé közeledő testet.

Woon szinte érezte a lány félelmét és megilletődöttségét, ahogyan Hakyeon saját testéhez szorítja az övét, s csak remélni tudta, hogy Hakyeon nem jön rá, a katona igazából az ő hőn áhítatott Kim Se Ra-ja.

- Ya! Miért nem léptél félre? - kérdezte Hakyeon kissé zavarodott arckifejezéssel.

Se Ra  olyan  hirtelen lökte el magától a fiút, hogy az Woon karjaiba esett.

- Yaaa! - fakadt ki Hakyeon, de nem volt több idő a civakodásra, feladatuk volt.

- Gyerünk! - csapta tarkón Hakyeon-t JungMo.

- Legközelebb nem úszod meg ennyivel. - dugta ki a nyelvét Se Ra, majd felállt és leseperte a koszt ruhájáról. 

- Ez a pasas! - mérgelődött Hakyeon.

Egy napba telt, mire megérkeztek Yuan határához, ahol találkozhattak végre a leendő királlyal.

Illendően üdvözölték, majd elmondták neki a stratégiát, hogy mi a teendő támadás esetén.

Az időt viszont nem húzhatták tovább, egy kevés pihenő után már indultak is vissza Koryoba.

A palota négy őre vitte a királyi hintót, benne a királlyal, a többiek pedig körbe vették őket. Két oldalán Hakyeon és Woon, elől a kapitány és JungMo, hátul pedig Se Ra és ChoiHyun.

Idővel viszont beesteledett, így kénytelenek voltak megállni és letáborozni. A királynak felállítottak egy sátort, hogy ott zavartalanul tudjon pihenni, a többiek viszont nem szundíthattak el. Bármelyik pillanatban megtámadhatták őket.

Gyanújuk nem sokkal később be is igazolódott. TaeMu herceg valószínűleg felbérelte az assassinokat, hogy akadályozzák meg a koronaherceg palotába érkezését. Úgy láthatták, hogy jobb még azelőtt elintézni, hogy belép a palota kapuján.

- Woon-ah, Hakyeon-ah, védjétek a királyt! - adta ki az utasítást JungMo, majd leugrott a lóról, hogy szembe szegüljön a támadó assassinokkal.

- BaekSoo-ah! ChoiHyun-ah! A királyhoz! - mondta a kapitány is.

Mind a négyen odarohantak a sátorhoz, amiben a király aludt.

A sötét megnehezítette a feladatukat, az assassinokét viszont megkönnyítette, hiszen ők már hozzászoktak a sötéthez.

- Felség! - zihált Hakyeon. - Siessen, velünk kell jönnie!

- Vigyázz! - kiáltott egyet Woon, de már lendítette is a kardját. Se Ra először lefagyott, mert úgy érezte, hogy őt szúrták le, de mikor belenézett Woon szemébe, ami alig pár centiről nézett vissza rá, tudta, hogy épp az előbb mentette meg az életét.

- Menekülnünk kell! Bocsásson meg! - ragadta meg a koronaherceg kezét Hakyeon, majd a négy harcos, a királlyal együtt menekülni kezdett.

- Észak felé! - kiáltott Se Ra. - Áh! - a következő pillanatban ismeretlen parasztok ugrottak elő az erdő sűrűjéből. Nem assassionok voltak, inkább zsoldosoknak tűntek.

- Doryeon-nim! - kiáltott fel ChoiHyun is. 

- Jól vagyok! - ütötte le támadóját Se Ra. - Mi ezt elintézzük, ti bújtassátok el a királyt! Siessetek már! - ordított Hakyeonéknak.

Hakyeon és Woon habozás nélkül tette a dolgát és tovább futottak az erdő mélyébe, ahol egy kis házikó állt. Ahogy megbeszélték, a ház konyhája alatt volt egy alagút.

- Felség! Itt kell maradnia, amíg valaki nem jön magáért! - mondta Hakyeon.

- Legyenek óvatosak! - azzal a koronaherceg leugrott az alagútba, hogy ott várja a visszaérkező harcosokat, bár tartott attól, hogy egy sem lesz közöttük, aki élve visszatér.

Amint kiléptek a fiúk a házból egy sötét alak állta el az útjukat.

- Hova lesz a menet, fiúk? - vigyorgott cinikusan, ami annyira ijesztővé tette egész lényét, hogy a fiúkat a hányinger kezdte el kerülgetni, hiszen egy hatalmas vágás torzította el a férfi arcát.

- Mocskos assassin! - köpött egyet Hakyeon, hogy kifejezze az undorát.

Egy pillanat sem kellett az assassinnak, hogy elhajítsa dobócsillagát, ami egyenesen Hakyeon szívét érte volna, de Woon még időben lökte félre barátját.

- Eléggé szemtelen vagy, te kölyök! - sétált közelebb a férfi.

Woon-nak nagyon ismerősnek tűnt az assassin arca. A férfi arcán ékelődő seb, ami ijesztő kisugárzást kölcsönzött neki...tudta, hogy érezte ezt már korábban is. Még régen, mielőtt megismerte volna JungMo-t és Hakyeon-t. Azután, hogy megölte az egész családját és elszökött otthonról.

*

- Tudod te, hogy mit tettél? - kérdezte az alig tíz éves Woon-t.

- Nem tudom, miért tettem. - sírta Woon. - Úgy éreztem, hogy megfojtanak, ezért álmukban beléjük szúrtam a kést. Ők is folyton vertek és dolgoztattak. Nem bírtam már tovább, nem akarok így élni.

- Ugye tudod, hogy innen már nincs visszaút?! - simogatta meg a kisfiú fejét a sötét ruhába öltözött férfi. - A jövőd már megíratott. 

- Most mit tegyek? - zokogott tovább.

- Gyere el velem! Majd én segítek neked. 

- Hova? 

- Arra a helyre, ahol olyanok vannak, mint te. 

- El akarok menni innen. - dobta el az apja és anyja vérével borított kést Woon, majd elszaladt.

*

- Ahogy látom, felismertél. - mosolygott sejtelmesen. - Helyes. Most, ha nem haragszol, eltűntetnék egy zavaró tényezőt. - az assassin meglendítette a kezét, mire egy átlátszó léggyűrű keletkezett a kezéből, ami hihetetlen sebességgel repült Hakyeon felé, aki a nagy erejű lökéstől elvesztette az eszméletét, mikor ráesett egy kiálló sziklába.

Woon-t azon nyomban elárasztotta a düh, a félelem, amint meglátta barátját eszméletlenül a földön feküdni. Ekkor úgy érezte, hogy nem bírja már magában tartani az erejét, szinte izzott a teste. Ki akart törni belőle, amit egészen idáig elég ügyesen magában tudott tartani. A halálos ereje. Az erő, ami ellen csak nagyon kevesen tudnak szembe szállni, s amit legszívesebben odaadna valaki másnak, hogy rendelkezzen vele.

Még mielőtt feleszmélhetett volna, testét már kezdte is körbevenni a fekete füst, ami szép lassan az assassin felé kezdett el kúszni, mint egy halálos méreggel rendelkező kígyó. 

Woon képtelen volt irányítani az erejét, ezért is volt nagyon veszélyes. A fekete füst már simogatta az assassin lábát, majd mikor elérte a nyakát a férfi arca megrezdült és hirtelen levegőért kezdett el kapkodni. 

Még időben szedte össze magát az assassin, így felhasználva saját erejét késével kettészelte a füstöt, ami visszatért Woon testébe, a földre kényszerítve ezzel a fiút. 

- Nem vagy még elég képzett ahhoz, hogy legyőzhess engem. Viszont az erőd páratlan, mondhatni majdnem legyőzhetetlen vagy, emellett lehengerlő harci tudást is birtokolsz. 

De nem vagy több egy gyilkosnál. - guggolt le Woon elé az assassin. - Egy gyilkos, aki lemészárolta a saját családját, mikor még gyerek volt. 

Woon torka összeszorult, mintha a saját ereje fojtogatná. 

- Emlékszel? Arra a napra? - simított végig Woon hosszú, fekete haján. - Aznap felajánlottam valamit, de te nem éltél a lehetőséggel. 

- Most sem szándékozom. - szűrte fogai között Woon.

- Még akkor sem, ha ez a barátod életébe kerül? - mosolygott vészjóslóan az assassin, majd a kezében ismét megjelent a tőr, amit egy pillanat alatt az eszméletlen Hakyeon hasába mártott.

- Mit akarsz? - kérdezte teli méreggel a hangjában. - Miért pont ÉN?

- Erre születtél. - vonta meg a vállát a férfi. - Talán még magad sem hiszed el, de belül már rég romlott vagy. Egy gyilkos, hihetetlen képességekkel. Keresve sem találnék nálad megfelelőbb utódot. 

- Ha elmegyek veled, ugye békén hagyod a családom? - kezdte beadni a derekát Woon.

Erre az assassin felkacagott.

- Családod? Neked nincs olyanod... TE magad tettél róla. Itt úgyis csak megjátszod magad. Ha megtudnák az igazságot, gondolod, hogy elfogadnának? - bökött Hakyeon felé.

- Szerinted ő képes lenne az életét áldozni érted? 

Yeo Woon szerette volna. Remélni akarta, hogy a barátja is képes lenne feláldozni magát érte. De abban már nem reménykedett, hogy ha kiderül az igazság Hakyeon még akkor is kitartana mellette. 

- Ugye? - pacskolta meg a vállát. - De adok neked egy kis egérutat. Mit szólsz ehhez? Most elengedlek, adok egy kis időt, hogy eldöntsd. De ha kéretlek, neked azonnal meg kell jelenned előttem. 

- Na és mire fog utasítani? - horkantott Woon. - Hogy öljem meg a királyt? Vagy a kapitányt?

- Nos... mivel megakadályoztátok, hogy teljesítsem a küldetésem, ezért majd igen...talán neked kell befejezned a feladatom. De amint már mondtam az imént, kapsz egy kis haladékot. - állt fel. - Nemsokára újra megkereslek. Ha azt akarod, hogy a te állítólagos "családod" éljen, feláldozod magad értük. Ez az egyetlen módja, hogy életben tartsd őket. - azzal felszállt a lóra és elvágtatott, ott hagyva a már amúgy is kétségbeesett Woon-t. Ha eddig nem tudta, hogy milyen sorsot szán neki az Ég, hát akkor most sikerült felvilágosítania. Az ilyenek, mint Hakyeon, JungMo és... Se Ra, túl jók neki. Egyiküket sem érdemli meg egy ilyen elfajzott szörnyeteg, mint Yeo Woon.

3. fejezet

3. fejezet

10 évvel később...~

* Se Ra *

- Várj! Még maradj! - ragadtam meg társam kezét. - Te is hallod ezt? Valaki közeledik. - hallgatóztam a messzi távolban.
Már öt éve, hogy minden nap kijövünk ChoiHyun-nal őrködni, apám parancsára. Helyesbítek. Én akarok kijárni, ezért addig nyaggattam apámat, míg meg nem engedte, hogy Choihyunnal együtt őrizzem a tábor környékét. Hamarosan bevetésre küldik, így amíg távol lesz, nekem kell vezetnem a katonákat. Az igazat megvallva ez egy hatalmas feladat a számomra. Bár gyerekkorom óta tanítva vagyok a harcművészetre, igen jól bánok a karddal és verekedni is tudok, nem beszélve a különleges képességemről, de hogy az egész tábor, a katonák életéért vállalt felelősség mind az én vállamat nyomja, ahhoz nem voltam elég biztos magamban.
- Agasshi. - bökdösött meg Choihyun. - Ott! - mutatott a távolba, ahol egy alak formája bontakozott ki a zöld növényzet mögül.
- Szerintem itt jó lesz. Mit szólsz? - kapta elő hirtelen a kardját az alak. Magas volt és fürge, de nem mondanám olyan izmosnak, mint egy harcos. Félhosszú, fekete haja fel volt kötve a feje búbjára, lófarokban, testén pedig átlagos közember ruhája díszelgett.
Valahogy mégis túl játékosnak tűnt ahhoz, hogy a palota katonája vagy egy messziről jött harcos legyen.
- Mikor fogod már feladni? - hallatszódott egy másik hang. Egy szintén ismeretlen, hosszú, egyenes hajú fiú lépett elő a bokorból, kinek a kezébe szintén egy kard ékelődött.
Mit fognak ezek itt csinálni? - egyenesedtem fel. Harcolni?
- Agasshi! - akart volna visszahúzni Choihyun a zöldbe, de nem hagytam.
Előugrottam a rejtekhelyről, majd közéjük léptem. Kardomat a felkötött hajú fiúnak szegeztem.
- Kik vagyok és mit akartok itt? - kérdeztem határozottan.
- Azt hiszem először mást kell lerendezned. - villantott egy félmosolyt az egyenes hajú. Különösen ismerősnek tűnt ez a mosoly, mintha láttam volna már valahol.
Meg kell hagyni, mind a két fiú lenyűgözően szép volt, de még ez sem vonhatta el a figyelmem a kötelezettségemről. Ha betolakodók vagy rendbontók, akkor velem gyűlik meg a bajuk, lehetnek bármilyen helyesek is...
- Állok elébe! - kacagott fel. - Amúgy...te ki is vagy? - mosolygott rám értetlenül.
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem. - lendítettem meg a kardot. A fiú könnyedén kivédte a csapásom, ezért egy bonyolultabbal próbálkoztam. Fogalmam sincs, hogy meddig küzdöttünk, de semelyikünk sem tudott felülkerekedni a másikon. A fiú felkelt, miután megbotlott egy kiálló kőben, ekkor lett volna esélyem kiütni a kardot a kezéből, ha nem pattant volna fel olyan szélsebesen.
- Ya! Most te jössz! - bújt a másik fiú mögé, aki már sokkal veszélyesebb ellenfélnek bizonyult.
Az egyenes hajú szótlanul, cinikus mosollyal kihúzta kardját, majd támadni kezdett. Olyan technikája volt, hogy csak a szerencsén múlt, hogy sikerült az én kardomat is éppen oda lendíteni. Nem is bírtam sokáig, a fiú túl erősnek bizonyult, pár perc után kicsavarta a kezemből a kardot, majd szorosan magához húzott. Arca alig pár centire volt az enyémtől, fekete szemei pedig gyanakvóan méregették az arcom. Nem azért aggódtam, hogy legyőzött, hanem hogy talán rájött, hogy igazából lány vagyok. Bár a táborban mindenki tudta, de a bevetéseknél és járőrözéseknél igyekeztem úgy kinézni, mint egy fiú, hiszen nőként sokkal rosszabb dolgok történhetnek velem, mint hogy megsérülök.
- Ya! Woon-ah! Nem vagy semmi! - tapsolt önfeledten a másik fiú.
Woon... Woon-ah... - szemeim kikerekedtek az ismerős név hallatán. Csak nem...
Ők azok? Cha Hakyeon és Yeo Woon?
- Merész dolog volt kiállni ellenünk, ilyen gyenge testtel. - motyogta Woon.
Az arca, a szemei, a szája... tényleg Ő volt. Yeo Woon. Ha másról nem is, a komolyságáról megismerhettem volna. Vagy az aurájáról. Sötét és hívogató volt, mint anno.
Na és Hakyeon. Régen is játékos volt és szertelen, úgy tűnik ez tíz év után sem változott. Az arca csak még helyesebb lett, férfiasabb, de belül még mindig az a felvágós, gőgös gyerek.
- Gyenge? - kérdeztem vissza felháborodottan, majd készültem bokán rúgni Woon-t, de ő mindig egy lépéssel előttem járt. Kigáncsolt, és hagyta, hogy a földre zuhanjak. Legalábbis először azt hittem, de aztán az utolsó pillanatban elkapott, mielőtt földet értem volna.
- Tudod Woon-ah... elég fura helyzetbe kerültél egy férfival. Ha nem az lenne, azt mondanám, hogy milyen romantikus vagy. - nevetett Hakyeon.
- De ki is vagy te pontosan? - jött oda Hakyeon. - Olyan ismerősnek tűnsz. - nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. - Megvertelek már?
Nem tehettem róla, a nagyképűsége nevetésre késztetett. Szinte semmit sem változott.

- Azt erősen kétlem. - őt viszont simán sikerült bokán rúgnom.
- Aú. - rogyott össze előttünk Hakyeon. - Ezt most miért? - jajgatott.
- Azt hiszem én nyertem. - egyenesedtem ki, majd Woon-ra pillantottam, aki próbálta elnyomni a mosolyát.
- Hogy lehet egy helyes kis kölyök ilyen ingerült? - masszírozta tovább a lábát Hakyeon. - A szüleid ezt tanították? Hogy rúgd bokán az ismeretlen harcosokat?
- Harcos? Te? Pff... - hahotáztam. - Inkább egy karddal hadonászó bohóc.
- B...bohóc? - ámult el. - Ya!!! - kiáltásától zengett az erdő.
- Ya, Cha Hakyeon! - tartotta vissza barátját Woon. - Azt hiszem a mai mérkőzésünk elmarad. Mennünk kell vissza. JungMo már biztos keres minket.
- Bohóc, hah... nem hiszem el. Komolyan... - mérgelődött, de valahogy nem lehetett véresen komolyan venni, inkább volt aranyos, mint idegesítő.
- Még találkozunk. - mondta duzzogva, majd fogta magát és  visszament a táborukba. Woon is elindult utána, de pár méter után megállt és lopva hátra sandított. Volt egy olyan érzésem, hogy sejti ki vagyok.
- Örültem a találkozásnak. - mondta sejtelmesen, majd ő is elszaladt.

- Agasshi! Kik voltak ezek? Ismered őket? - tűnt fel mellettem a kíváncsi ChoiHyun.
- Nem. - hazudtam. - Miért? Úgy tűnt, hogy igen?
- Menjünk! - visszacsúsztattam a kardom a tokjába, majd visszatértem apámhoz, nyomomban Choihyunnal.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Hol voltatok? - szidta le JungMo a fiúkat, miután azok hazatértek. Eredetileg egymással küzdöttek volna meg, de valaki lefoglalta őket.

- Valami fiatal, lányos kinézetű katona vagy őr, vagy nem is tudom én mi volt...feltartott minket. Képzeld Jungmo, még bokán is rúgott! - panaszkodott Hakyeon. - Ahjaj, azért a lába izmos lehet. - még mindig sajgott a bokája.

- Biztos megérdemelted. - mondta Jungmo.

- Ő, mikor nem? - kontrázott rá Yeo Woon is.

- Szerintetek ez vicces? - háborodott fel Haekyeon.

- Az. - nevettek a többiek.

Azonban Yeo Woon képéről hamar lefagyott a mosoly. Nem akarta, hogy a többiek kérdezősködjenek, ezért kiment a házból és leült oda, ahol ilyen késői órán senki sem zargatta. Mivel sokan laktak együtt, mindig volt valaki, aki háborgatta, de néha már nem bírta elviselni az embereket, ezért kellett neki egy kis magány, ahol elgondolkodhatott.

Most is így tett. Hakyeonnak ugyan fogalma sem volt a ma történtekről, hiszen olyan szeleburdi, mint amilyen mindig is volt, viszont Woon akkor is, és most is ügyelt a legkisebb részletekre.

Nem hitte volna, hogy újra látni fogja. Főleg nem ilyen körülmények között. Woon azt gondolta, hogy ez idő alatt egy elegáns, kifinomult nővé érett, nem pedig harcossá. Nem ilyen sorsot remélt neki.

Miközben ezen gondolkodott, elővette a lánytól kapott tőrt, amit a távozásuk előtt ajándékozott neki, s amit azóta is becsben tart. Ha nem tudta, hogy mi lenne a megfelelő lépés, mindig elővette a tőrt és abban bízott, hogy az majd segít a helyes irányba terelni a gondolatait és cselekedeteit. Úgy érezte, hogy végre van más is, Hakyeonon kívül, aki nem tart tőle. Bár a lány nem ismerte vérrel pecsételt múltját, de a viselkedéséből rögtön lerítt, hogy veszélyes. S azóta csak még veszélyesebb lett, hogy kialakult a különleges képessége.

- Woon-ah! - nem tartott sokáig a nyugalma, ugyanis Hakyeon sántikált ki az ajtón.

- Ennyire fáj? - villantott barátjára egy félmosolyt.

- Te honnan tudtad, hogy mire készül? Én miért nem láttam előre? - morfondírozott.

- Pedig azt mondják, hogy kettőnk közül te vagy a géniusz. - cukkolta tovább Woon.

- Tudod mi jutott eszembe az előbb?

- Mi? - kérdezte Woon.

- Agasshi. Sa Ra agasshi. - Woon alig észrevehetően megremegett. - Vajon mi lehet vele. Remélem még nem adták férjhez. Hol lehet most? Az a nyikhaj, akivel harcoltunk... volt benne valami ismerős...biztos, hogy láttam már valahol. Ha nem tudnám, hogy Sa Ra agasshi lány, azt mondanám, hogy tuti ő volt. Legalábbis hasonlítanak. Nem? Woon-ah? 

Talán Hakyeon mégsem volt olyan együgyű, mint ahogyan azt Woon képzelte. Figyelt ő, a maga szórakozott módján. Vagy talán csak azért van ez, mert azóta, hogy Hakyeon meglátta a lányt, bele is szeretett. Az eddigi évek alatt sokszor emlegette, gondolt rá, épp ahogyan Woon is, de ezt el kellett titkolnia barátja elől. Sőt... talán még saját maga elől is. Nem volt már választása, el kellett nyomnia az érzéseit.

2. fejezet

2. fejezet

* Se Ra *

Nem beszélve arról, hogy természetfeletti erővel voltam megáldva, még lopódzni is kitűnően tudtam. Elég volt, ha apám vagy valamelyik testőre egy pillanatra elnézett, már surrantam is ki az ablakon, álruhában.

Úgy gondoltam, kockázatos és kényelmetlen lenne hanbokban útra kelni és megküzdeni a földi erőt birtokló fiúval, ezért magamra kaptam a férfi ruhát és elszaladtam, be az erdőbe.

- Ha nem jössz el, Isten bizony, hogy megtalállak és ... - kezdtem volna mérgelődni, mikor hirtelen egy vékony gyökér fonódott a bokám köré.

Tudtam, hogy a fiú az, ezért először meg sem fordultam, csak kikaptam az oldalamon lévő tokból a tőrt és elvágtam vele a növényt.

- Hiányoztam? - ugrott le egy nagy kőről a mosolygós Hakyeon. Vajon a barátját is magával hozta? - morfondíroztam, de nem sokáig tudtam eltöprengni a dolgon, ugyanis Hakyeon már akcióba is lendült és felém küldött egy vastag ágat, ami elől kitértem.

- Olyat nem hallott, hogy "Lányoké az elsőbbség"? - formáltam a kezemmel egy tűzgolyót. Apám nem szerette, mikor ezzel játszadoztam, sőt. Igazából megtiltotta, hogy használjam az erőmet. Azt mondta, hogy csak végszükséglet esetén vethetem be, ha az életem vagy más ember élete múlik rajta.

- Váó! - ámult el a fiú. 

A tűzgolyó már repült is felé, szélsebesen, ami elől épp hogy kitért, ha egy centivel elbaltázza, már nem lenne haja.

- Ez nagyon klassz játék! - vigyorgott Hakyeon csintalanul. - Woon-ahval sajnos nem tudok ilyen jól eljátszani, mint agasshival. 

- Neki nincs ereje? - észre sem vettük, de a megmérettetésünk alatt remekül elbeszélgettünk, közben pedig próbáltuk kicselezni egymást. Úgy bizonyult, hogy egyformán erősek vagyunk, mikor Hakyeon bevetette a földrengés erejét, amitől rögtön a földre kerültem, és nem voltam képes kivédeni a felém tartó sebes gyökereket, amik teljesen bekebeleztek, annyira, hogy mozdulni sem bírtam. De nem adtam fel, küzdöttem, hogy elő tudjam kapni a tőrömet, de rájöttem, hogy azt a harc közben elejtettem, így már csak az erőmre támaszkodhattam.

- Azt hiszem én nyertem. - mondta elégedett mosollyal Hakyeon. 

- Még büszke is vagy, hogy legyőztél egy lányt? - szólalt meg valaki a bokor mögül.

- Pff. Ez fer győzelem volt. - vágott vissza Hakyeon. 

Yeo Woon felém tartott, majd mikor elém ért, előkapta a kését. Egy pillanatra meg is ijedtem, de utána rájöttem, hogy csak segíteni akar. Szép nyugodtan, egyesével elvágta a satuba szorító gyökereket és kiszabadított azok öleléséből.

- Köszönöm. - néztem bele mélyen a szemébe, mire valami különös érzés fogott el. Olyan mély volt a tekintete, hogy nem láttam az alját, megfejthetetlen és kiszámíthatatlan volt. Titokzatos, ami rettentően vonzott. Mondta már apám, hogy érzékem van mindig a bonyolultabb utat választani, szinte vonzott a veszély, ezért is találtam Woon-t vonzónak. 

Érdekelt, hogy mégis milyen ember lehet, miért ilyen csendes és cinikus, miért nem jön ki Hakyeonnal. 

Reméltem, hogy elmotyog egy "nincs mit" vagy "szívesen" szócskát, de semmi ilyet nem tett, csak biccentett egyet és Hakyeon felé fordult.

- Már várom, hogy kifejlődjön az erőd és összemérhessük az enyémmel. - Hakyeon hangja izgatottá vált.

- Ahogy látom, úrfi, magának valami kényszeredett bizonyítási vágya van. - szóltam oda neki, de igazából vicces volt, hogy mennyire fényezi magát, akár egy igazi gyerek.

- Megfogadtam JungMo-nak és halott apámnak, hogy Én leszek Koryo legjobb harcosa, aki megvédi a királyt.

- Már most is úgy hirdeted magad, mint Koryo legjobb harcosa. - felelte cinikus félmosollyal Woon.

- Se Ra-ah? Hol vagy? 

- Ez apám! - fagytam le az ismerős hang hallatán, mire a két fiúnak is kinyílt a szeme.

- Jöjjön, agasshi! - ragadt karon Hakyeon, majd maga után húzott az ellentétes irányba, Woon pedig szaladt utánunk.

- Sikerült? - lihegtem, miután kiértünk egy tisztásra.

- Szerintem igen. - suttogta Hakyeon.

- Szerintem meg nem. - egy ismeretlen hang rémített minket halálra, ami a hátunk mögül jött. Hakyeonnal ugrottunk és sikítottunk egyet, Woon épp hogy csak meglepődött.

- Ah, JungMo! Majdnem kiugrottam a gatyámból. - fújtatott.

- Ya, te mihaszna! - csapott egyet Hakyeon fejére a középkorú férfi. - Mégis mi rosszban sántikálsz megint? Ráadásul egy nemes hölgyet is belerángatsz a hülyeségeidbe. Mi a neved, agasshi? - fordult felém JungMo kedvesen.

- Kim Se Ra vagyok, a királyi hadsereg kapitányának a lánya. - hajoltam meg illedelmesen.

- Kim Byung Seol lánya? - lepődött meg a férfi. - Ej, a régi jó cimbora.

- Tetszik ismerni apámat? - csodálkoztam el én is.

- Hát persze, hogy ismerem. Ki ne ismerné a legendás Kim kapitányt? Hol van most? Szívesen üdvözölném. - már indult is be az erdőbe, én meg már készültem volna valahogy maradásra bírni, mikor apám tűnt fel, néhány katona kíséretében.

- Kim Se Ra! Ha nem büntettelek volna már meg kismilliószor... ahogy látom már immunis vagy a fenyegetéseimre... - apám szemei szikrákat hánytak felém.

- Bocsánat. - mondtam vékony hangon.

- Kim kapitány! - szerencsére JungMo elvonta a figyelmét rólam, így végre arra is tudtam koncentrálni, amit csinálok. Ugyanis valaki kezét szorongattam, tudtom nélkül. Woon keze volt az. 

- Seo...Seo Jung Mo, te vagy az? - örült meg apám, majd megölelték egymást Hakyeonék nevelőapjával.

Most, hogy apám el volt foglalva régi cimborájukkal, eljött az ideje a búcsúzásnak.

- Holnap ismét útra kelünk, de remélem még találkozni fogunk. - mondta apám.

- Agasshi, elmegy? - pillantott rám szomorkás tekintettel Hakyeon. 

- Apámnak vissza kell térnie a palotába. - hajtottam le a fejem. Most, hogy jobban belegondolok.. csak két nap volt, de szórakoztató két nap. Sajnálom, hogy vége.

- Oh, hát ez igazán szomorú. - keseredett el Hakyeon. Nem tagadom, jól esett, hogy valaki szomorú távozásom hallatán. Mivel apámnak sokszor kellett utazgatnia, én pedig elég sokszor követtem, ezért nem voltak barátaim. Otthon pedig nem maradhattam, mert a nevelőnő nem tudott volna megvédeni az esetleges támadásoktól. Már pedig elég sok bűnöző szeretett volna elfogni engem, hogy aztán apám fejét kérjék cserébe az én életemért.

- Már várom az első pletykákat, Koryo legnevesebb harcosáról, Cha Hakyeon-ról. - mosolyogtam rá.

- Hallani fogsz rólam, agasshi! - állt vigyázba Hakyeon, majd mélyen meghajolt. Annyira nevetséges volt, hogy ilyen határozott és buzgó, hogy elnevettem magam.

Hakyeon arcáról egy pillanatig lefagyott a mosoly, majd olyan dolgot tett, amire nem számítottam.

- Remélem még találkozunk, agasshi. - nyomott egy gyors csókot az arcomra. - Nem is. Teszek róla, hogy találkozzunk. - azzal zavart tekintettel elszaladt.

Ha Woon nem lett volna ott, egész biztosan vörösre vált az arcom színe, de szilárd tekintete nem engedte, hogy elkezdjek zavartságomon gondolkodni.

- Jó utat, agasshi! - hajolt meg Woon, majd megfordult.

- Várj! - csúszott ki a számon. Nem tudom mi késztetett arra, hogy odamenjek, de elé léptem és a kezébe nyomtam szépen díszített tőrömet.

- Ajándék. - mosolyogtam rá, de ő nem viszonozta, csak egy apró, rövid félmosollyal. - Bár remélem nem lesz rá szükséged. 

- Köszönöm. - ismét meghajolt, majd hátat fordított és elment, Hakyeon után.

Akkor láttam őket utoljára.

Legalábbis, azt hittem.

1. fejezet

1. fejezet

*Kim Se Ra*

- Se Ra! Se Ra-ah! Hol vagy? - hallottam apám kétségbeesett hangját a messzi távolból, de ha akartam se fordultam volna vissza, csak futottam, futottam az erdő mélyébe. Az utóbbi időben szokásommá vált egyedül elcsatangolni, aminek édesapám, a hadsereg kapitánya nem örült, hiszen ki engedné el a tizenkét éves lányát egyes egyedül az erdőbe, mikor annyi veszély leselkedik az emberre az utóbbi időben. Bár különleges képességekkel voltam megáldva és fiatal korom ellenére is tudtam kardot forgatni, egy erősebb férfival lehet nem bírtam volna el. De ez nem érdekelt, magabiztos voltam és kíváncsi, valamint igen csak merész. Tudtam, hogy ha hazaérek apám úgy le fog szidni, hogy azt egy életre megemlegetem, de még a büntetés sem tartott vissza attól, hogy útnak induljak.

Épp egy aranyos kis nyulat kergettem az erdőben, mikor hirtelen hangok ütötték meg a fülem. Gyorsan elbújtam egy bokor mögé és onnan figyeltem az eseményeket.

Arra számítottam, hogy rablók vagy katonák indultak a keresésemre, de helyettük két fiú tűnt fel a színen, az egyik össze-vissza ugrándozott és mosolygott, a másik pedig szilárd, fegyelmezett, komor arccal figyelte.

- Na lássuk csak, mit tudsz! - mondta a mosolygósabbik, majd előre lendítette a karját.

Az ámulattól el is felejtettem levegőt venni. Keze mozgására, az addig nyugodt föld hirtelen mozogni kezdett és hatalmas gyökerek kezdték magukat felszínre törni a mélyből.

Ez a fiú, ahogyan én is, különleges erővel rendelkezett.

Én édesapámtól örököltem eme adottságot, aki szintén a tűz erejét birtokolja. Bár nem szerette használni, néha azért rajtakaptam, hogy az erejével gyújt tüzet a hűvösebb napokon. Nem sok ember van, aki ilyen tehetséggel rendelkezik, éppen ezért akarják minden áron megvédelmezni. E célból hozták létre az Erők Rendjét is, ahová csak a különleges adottságokkal megáldott emberek léphettek be. Az én apám volt ennek a Rendnek a vezetője. Ő arra tanított, hogy ez a képesség egy ajándék, amivel sosem szabad visszaélni. Ha ez mégis megtörténik, akkor az erő felemészt és annyira elborítja az elmémet, hogy nem fogom tudni később kezelni és ártatlan emberek életét fogom vele elvenni.

- Csak nem attól félsz,  hogy le foglak győzni? - szólalt meg ismét a mosolygós fiú. - Tehát igaz az, hogy még nem fejlődött ki az erőd? Lehet nem is fog. Hahaha... - gúnyolódott tovább, de a komorabbik le sem vette róla a szemét, csak szótlanul bámulta azzal a gyilkos tekintetével.

- Mi van, nem tudsz visszatámadni? Ha? - azzal ismét bevetette az erejét. De ezúttal nem tudtam megállni, hogy ne avatkozzak közbe. A komor fiú elé nagy sebességgel röppenő tűlevelek elégtek, mielőtt még eltalálták volna a fiú szép, lányos arcát. Erre mind a ketten ledermedtek, én pedig előbújtam a rejtekhelyemről.

- Oh! - egyenesedett ki a vidám fiú. - Ez..ez te voltál? - dadogta. - Aki elégette a leveleket?

- Mit teszel, ha igen? - léptem közéjük. A komor fiú most sem szólt semmit, már kezdtem azt hinni, hogy néma.

- Áh, ezek szerint neked is van különleges erőd. Meg akarsz küzdeni? - vigyorgott rám szélesen. Ő is szép arcú volt, különösen a szemei nyűgöztek le. Szinte kézzel fogható volt a csintalanság, ami belőle sugárzott. A másikkal ellentétben, ő egy nagyszájú, idétlen gyereknek látszott. Bár külsőleg idősebbnek tűnt nálam egy pár évvel, de viselkedésileg nem tudnám megmondani mennyi idős lehetett. A komor fiú pedig úgy tűnt, hogy érettebb a koránál, sőt... talán túlontúl érett.

- Nem áll szándékomban megküzdeni veled. - feleltem hetykén, mire rögtön lefagyott képéről a mosoly.

- Mi...miért nem? - krákogta zavartan. Egy pillantást vetettem a komor fiúra, aki ezúttal féloldalasan elmosolyodott. Nem tudnám megmondani pontosan, hogy mit éreztem, mikor ránéztem.

Az egész lényéből valami különös erő sugárzott. Bár nem mutatta meg a képességét, de a tekintete épp elég volt arra, hogy az ember úgy érezze, hogy fojtogatják. Félelmetes volt, pedig alig lehetett több tizenkettő évesnél. Mint mondtam, megijesztett a kinézete, de valamiért mégis vonzónak találtam. Titokzatos volt és kifürkészhetetlen. Veszélyes.

- Azt javaslom ne menj hozzá közelebb. - mondta a mosolygós. - Nem valami barátságos, ugye Woon-ah?

- Te az vagy helyettem is. - ismét ez a félelmetes félmosoly.

- Igaz. - ugrott le a kőről, amin állt. - Az én nevem HakYeon. Cha HakYeon. - mutatkozott be a mosolygós. Ő pedig Yeo Woon.

A komor fiú bólintott egyet, majd fogta magát és elsétált.

- Ya! Hova mész?! - kiáltott utána Hakyeon. - Még nem fejeztem be! - de az szóra sem méltatta, csak ment tovább. - Ah, komolyan... olyan neveletlen. - rázta a fejét rosszallóan.

- A te neved micsoda, ha szabad kérdeznem? Oh bocsáss meg, látom nemes vagy. Akkor újra. Mi a becses neve, kisasszony? - hajolt meg.

- Kim Se Ra vagyok. - mondtam halkan, majd szolidan meghajoltam.

- Se Ra....hm... gyönyörű neve van a kisasszonynak, akár csak az arca. - mosolygott továbbra is.

- Maga aztán tudja, hogyan kell hízelegni... - nem bírtam visszatartani, belőlem is kiszökött egy mosoly. Ez a fiú olyan volt, mint egy bohóc.

- Hát igen, ezt sokan mondták már. - vakarta meg a fejét zavarában.

- Holnap. Ugyanekkor, ugyanitt. - váltam szigorúvá. - Meglátjuk, hogy mit tudsz az én erőm ellen... - azzal fogtam magam és visszaindultam a táborba.

- Ú..úgy érti, hogy meg akar küzdeni velem? - szaladt elém.

- Miért? - kérdeztem. - Úgy érzi nem vagyok méltó ellenfele, csak mert nő vagyok?

- Nem, nem erre gondoltam. Csak tudja... én..izé... - zagyvált össze-vissza.

- Akkor holnap. - vetettem rá egy elbűvölő mosolyt, majd távoztam.

- Kisasszony! - kiáltott utánam. - Örülök, hogy megismerhettem. - intett utánam hevesen, majd elszaladt, én meg mosolyogva visszatértem a táborba, hogy elszenvedjem a büntetésemet, amiért megszöktem. Ismét.

~~~~~~~~~~~

- Ya, Woon-ah! Láttad azt a lányt? - szaladt Woon-hoz Hakyeon.

- Hogyne láttam volna? Hisz előttem állt. - motyogta a fiú, de még mindig nem figyelt igazán Hakyeonra.

- Ya~! Ugye milyen szép volt? A legszebb lány, akit valaha láttam. - áradozott.

- Mert te olyan sok lánnyal találkoztál eddig... - horkant fel Woon.

- Valószínűleg többel, mint te! - dugta ki a nyelvét Hakyeon. - Te csak itt rothadozol és forgatod a kardod ide-oda. Igazán jó társaság, mondhatom...

- Jobb, mint te. Nem beszél ennyit... - vágott vissza Woon, mire Hakyeon bedühödött és neki indult.

- Hogy lehetsz ennyire érzéketlen? Ha? - ragadta meg a ruháját. - Amióta megismertelek ilyen közömbös vagy. Idegesít.

Yeo Woon ezen is csak somolygott. Tudat alatt szerette húzni Hakyeon agyát, tudta, hogy ezzel tudnak közelebb kerülni egymáshoz. Mivel Woon nem volt az a beszédes, barátkozós típus nem tudta kezelni az olyan embereket, mint Cha Hakyeon, aki szöges ellentéte volt.

Bár látszólag nem volt túl jó kapcsolatuk, azért ha az egyikük bajba került, mindig segítettek a másikon.

- Héj, emberek!!! - szaladt oda hozzájuk a vezetőjük és nevelőjük, JungMo. - Már megint min folyik a vita? - állt közéjük a középkorú férfi.

- JungMo-ah! Csinálj vele valamit! - engedte el Woon-t Hakyeon. - Az idegeimre megy.

- Woon-ah! Mit tanítottam neked? Hogy legyél tisztelettudó az idősebbel, nem?

- Idősebbel...pff... - porolta le magát Woon.

Hakyeon úgy gondolta megpróbálkozik még egyszer. Erejét felhasználva Woon fejéhez irányított egy faágat, ami akkora tockost adott a fiúnak, hogy az majdnem előre bukott.

- Ya! Hakyeon-ah! - kapott egyet visszakézből Hakyeon, JungMo-tól, mire Woon elmosolyodott.

Így ment ez nap, mint nap. Három éve már, hogy Woon hozzájuk került, árvaként. Bár Hakyeon is az volt, ő mégis otthonosabban érezte magát JungMo-nál, mint Woon, akinek az egyetlen igaz társa a kardja volt.