3. fejezet

3. fejezet

10 évvel később...~

* Se Ra *

- Várj! Még maradj! - ragadtam meg társam kezét. - Te is hallod ezt? Valaki közeledik. - hallgatóztam a messzi távolban.
Már öt éve, hogy minden nap kijövünk ChoiHyun-nal őrködni, apám parancsára. Helyesbítek. Én akarok kijárni, ezért addig nyaggattam apámat, míg meg nem engedte, hogy Choihyunnal együtt őrizzem a tábor környékét. Hamarosan bevetésre küldik, így amíg távol lesz, nekem kell vezetnem a katonákat. Az igazat megvallva ez egy hatalmas feladat a számomra. Bár gyerekkorom óta tanítva vagyok a harcművészetre, igen jól bánok a karddal és verekedni is tudok, nem beszélve a különleges képességemről, de hogy az egész tábor, a katonák életéért vállalt felelősség mind az én vállamat nyomja, ahhoz nem voltam elég biztos magamban.
- Agasshi. - bökdösött meg Choihyun. - Ott! - mutatott a távolba, ahol egy alak formája bontakozott ki a zöld növényzet mögül.
- Szerintem itt jó lesz. Mit szólsz? - kapta elő hirtelen a kardját az alak. Magas volt és fürge, de nem mondanám olyan izmosnak, mint egy harcos. Félhosszú, fekete haja fel volt kötve a feje búbjára, lófarokban, testén pedig átlagos közember ruhája díszelgett.
Valahogy mégis túl játékosnak tűnt ahhoz, hogy a palota katonája vagy egy messziről jött harcos legyen.
- Mikor fogod már feladni? - hallatszódott egy másik hang. Egy szintén ismeretlen, hosszú, egyenes hajú fiú lépett elő a bokorból, kinek a kezébe szintén egy kard ékelődött.
Mit fognak ezek itt csinálni? - egyenesedtem fel. Harcolni?
- Agasshi! - akart volna visszahúzni Choihyun a zöldbe, de nem hagytam.
Előugrottam a rejtekhelyről, majd közéjük léptem. Kardomat a felkötött hajú fiúnak szegeztem.
- Kik vagyok és mit akartok itt? - kérdeztem határozottan.
- Azt hiszem először mást kell lerendezned. - villantott egy félmosolyt az egyenes hajú. Különösen ismerősnek tűnt ez a mosoly, mintha láttam volna már valahol.
Meg kell hagyni, mind a két fiú lenyűgözően szép volt, de még ez sem vonhatta el a figyelmem a kötelezettségemről. Ha betolakodók vagy rendbontók, akkor velem gyűlik meg a bajuk, lehetnek bármilyen helyesek is...
- Állok elébe! - kacagott fel. - Amúgy...te ki is vagy? - mosolygott rám értetlenül.
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem. - lendítettem meg a kardot. A fiú könnyedén kivédte a csapásom, ezért egy bonyolultabbal próbálkoztam. Fogalmam sincs, hogy meddig küzdöttünk, de semelyikünk sem tudott felülkerekedni a másikon. A fiú felkelt, miután megbotlott egy kiálló kőben, ekkor lett volna esélyem kiütni a kardot a kezéből, ha nem pattant volna fel olyan szélsebesen.
- Ya! Most te jössz! - bújt a másik fiú mögé, aki már sokkal veszélyesebb ellenfélnek bizonyult.
Az egyenes hajú szótlanul, cinikus mosollyal kihúzta kardját, majd támadni kezdett. Olyan technikája volt, hogy csak a szerencsén múlt, hogy sikerült az én kardomat is éppen oda lendíteni. Nem is bírtam sokáig, a fiú túl erősnek bizonyult, pár perc után kicsavarta a kezemből a kardot, majd szorosan magához húzott. Arca alig pár centire volt az enyémtől, fekete szemei pedig gyanakvóan méregették az arcom. Nem azért aggódtam, hogy legyőzött, hanem hogy talán rájött, hogy igazából lány vagyok. Bár a táborban mindenki tudta, de a bevetéseknél és járőrözéseknél igyekeztem úgy kinézni, mint egy fiú, hiszen nőként sokkal rosszabb dolgok történhetnek velem, mint hogy megsérülök.
- Ya! Woon-ah! Nem vagy semmi! - tapsolt önfeledten a másik fiú.
Woon... Woon-ah... - szemeim kikerekedtek az ismerős név hallatán. Csak nem...
Ők azok? Cha Hakyeon és Yeo Woon?
- Merész dolog volt kiállni ellenünk, ilyen gyenge testtel. - motyogta Woon.
Az arca, a szemei, a szája... tényleg Ő volt. Yeo Woon. Ha másról nem is, a komolyságáról megismerhettem volna. Vagy az aurájáról. Sötét és hívogató volt, mint anno.
Na és Hakyeon. Régen is játékos volt és szertelen, úgy tűnik ez tíz év után sem változott. Az arca csak még helyesebb lett, férfiasabb, de belül még mindig az a felvágós, gőgös gyerek.
- Gyenge? - kérdeztem vissza felháborodottan, majd készültem bokán rúgni Woon-t, de ő mindig egy lépéssel előttem járt. Kigáncsolt, és hagyta, hogy a földre zuhanjak. Legalábbis először azt hittem, de aztán az utolsó pillanatban elkapott, mielőtt földet értem volna.
- Tudod Woon-ah... elég fura helyzetbe kerültél egy férfival. Ha nem az lenne, azt mondanám, hogy milyen romantikus vagy. - nevetett Hakyeon.
- De ki is vagy te pontosan? - jött oda Hakyeon. - Olyan ismerősnek tűnsz. - nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. - Megvertelek már?
Nem tehettem róla, a nagyképűsége nevetésre késztetett. Szinte semmit sem változott.

- Azt erősen kétlem. - őt viszont simán sikerült bokán rúgnom.
- Aú. - rogyott össze előttünk Hakyeon. - Ezt most miért? - jajgatott.
- Azt hiszem én nyertem. - egyenesedtem ki, majd Woon-ra pillantottam, aki próbálta elnyomni a mosolyát.
- Hogy lehet egy helyes kis kölyök ilyen ingerült? - masszírozta tovább a lábát Hakyeon. - A szüleid ezt tanították? Hogy rúgd bokán az ismeretlen harcosokat?
- Harcos? Te? Pff... - hahotáztam. - Inkább egy karddal hadonászó bohóc.
- B...bohóc? - ámult el. - Ya!!! - kiáltásától zengett az erdő.
- Ya, Cha Hakyeon! - tartotta vissza barátját Woon. - Azt hiszem a mai mérkőzésünk elmarad. Mennünk kell vissza. JungMo már biztos keres minket.
- Bohóc, hah... nem hiszem el. Komolyan... - mérgelődött, de valahogy nem lehetett véresen komolyan venni, inkább volt aranyos, mint idegesítő.
- Még találkozunk. - mondta duzzogva, majd fogta magát és  visszament a táborukba. Woon is elindult utána, de pár méter után megállt és lopva hátra sandított. Volt egy olyan érzésem, hogy sejti ki vagyok.
- Örültem a találkozásnak. - mondta sejtelmesen, majd ő is elszaladt.

- Agasshi! Kik voltak ezek? Ismered őket? - tűnt fel mellettem a kíváncsi ChoiHyun.
- Nem. - hazudtam. - Miért? Úgy tűnt, hogy igen?
- Menjünk! - visszacsúsztattam a kardom a tokjába, majd visszatértem apámhoz, nyomomban Choihyunnal.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Hol voltatok? - szidta le JungMo a fiúkat, miután azok hazatértek. Eredetileg egymással küzdöttek volna meg, de valaki lefoglalta őket.

- Valami fiatal, lányos kinézetű katona vagy őr, vagy nem is tudom én mi volt...feltartott minket. Képzeld Jungmo, még bokán is rúgott! - panaszkodott Hakyeon. - Ahjaj, azért a lába izmos lehet. - még mindig sajgott a bokája.

- Biztos megérdemelted. - mondta Jungmo.

- Ő, mikor nem? - kontrázott rá Yeo Woon is.

- Szerintetek ez vicces? - háborodott fel Haekyeon.

- Az. - nevettek a többiek.

Azonban Yeo Woon képéről hamar lefagyott a mosoly. Nem akarta, hogy a többiek kérdezősködjenek, ezért kiment a házból és leült oda, ahol ilyen késői órán senki sem zargatta. Mivel sokan laktak együtt, mindig volt valaki, aki háborgatta, de néha már nem bírta elviselni az embereket, ezért kellett neki egy kis magány, ahol elgondolkodhatott.

Most is így tett. Hakyeonnak ugyan fogalma sem volt a ma történtekről, hiszen olyan szeleburdi, mint amilyen mindig is volt, viszont Woon akkor is, és most is ügyelt a legkisebb részletekre.

Nem hitte volna, hogy újra látni fogja. Főleg nem ilyen körülmények között. Woon azt gondolta, hogy ez idő alatt egy elegáns, kifinomult nővé érett, nem pedig harcossá. Nem ilyen sorsot remélt neki.

Miközben ezen gondolkodott, elővette a lánytól kapott tőrt, amit a távozásuk előtt ajándékozott neki, s amit azóta is becsben tart. Ha nem tudta, hogy mi lenne a megfelelő lépés, mindig elővette a tőrt és abban bízott, hogy az majd segít a helyes irányba terelni a gondolatait és cselekedeteit. Úgy érezte, hogy végre van más is, Hakyeonon kívül, aki nem tart tőle. Bár a lány nem ismerte vérrel pecsételt múltját, de a viselkedéséből rögtön lerítt, hogy veszélyes. S azóta csak még veszélyesebb lett, hogy kialakult a különleges képessége.

- Woon-ah! - nem tartott sokáig a nyugalma, ugyanis Hakyeon sántikált ki az ajtón.

- Ennyire fáj? - villantott barátjára egy félmosolyt.

- Te honnan tudtad, hogy mire készül? Én miért nem láttam előre? - morfondírozott.

- Pedig azt mondják, hogy kettőnk közül te vagy a géniusz. - cukkolta tovább Woon.

- Tudod mi jutott eszembe az előbb?

- Mi? - kérdezte Woon.

- Agasshi. Sa Ra agasshi. - Woon alig észrevehetően megremegett. - Vajon mi lehet vele. Remélem még nem adták férjhez. Hol lehet most? Az a nyikhaj, akivel harcoltunk... volt benne valami ismerős...biztos, hogy láttam már valahol. Ha nem tudnám, hogy Sa Ra agasshi lány, azt mondanám, hogy tuti ő volt. Legalábbis hasonlítanak. Nem? Woon-ah? 

Talán Hakyeon mégsem volt olyan együgyű, mint ahogyan azt Woon képzelte. Figyelt ő, a maga szórakozott módján. Vagy talán csak azért van ez, mert azóta, hogy Hakyeon meglátta a lányt, bele is szeretett. Az eddigi évek alatt sokszor emlegette, gondolt rá, épp ahogyan Woon is, de ezt el kellett titkolnia barátja elől. Sőt... talán még saját maga elől is. Nem volt már választása, el kellett nyomnia az érzéseit.

2. fejezet

2. fejezet

* Se Ra *

Nem beszélve arról, hogy természetfeletti erővel voltam megáldva, még lopódzni is kitűnően tudtam. Elég volt, ha apám vagy valamelyik testőre egy pillanatra elnézett, már surrantam is ki az ablakon, álruhában.

Úgy gondoltam, kockázatos és kényelmetlen lenne hanbokban útra kelni és megküzdeni a földi erőt birtokló fiúval, ezért magamra kaptam a férfi ruhát és elszaladtam, be az erdőbe.

- Ha nem jössz el, Isten bizony, hogy megtalállak és ... - kezdtem volna mérgelődni, mikor hirtelen egy vékony gyökér fonódott a bokám köré.

Tudtam, hogy a fiú az, ezért először meg sem fordultam, csak kikaptam az oldalamon lévő tokból a tőrt és elvágtam vele a növényt.

- Hiányoztam? - ugrott le egy nagy kőről a mosolygós Hakyeon. Vajon a barátját is magával hozta? - morfondíroztam, de nem sokáig tudtam eltöprengni a dolgon, ugyanis Hakyeon már akcióba is lendült és felém küldött egy vastag ágat, ami elől kitértem.

- Olyat nem hallott, hogy "Lányoké az elsőbbség"? - formáltam a kezemmel egy tűzgolyót. Apám nem szerette, mikor ezzel játszadoztam, sőt. Igazából megtiltotta, hogy használjam az erőmet. Azt mondta, hogy csak végszükséglet esetén vethetem be, ha az életem vagy más ember élete múlik rajta.

- Váó! - ámult el a fiú. 

A tűzgolyó már repült is felé, szélsebesen, ami elől épp hogy kitért, ha egy centivel elbaltázza, már nem lenne haja.

- Ez nagyon klassz játék! - vigyorgott Hakyeon csintalanul. - Woon-ahval sajnos nem tudok ilyen jól eljátszani, mint agasshival. 

- Neki nincs ereje? - észre sem vettük, de a megmérettetésünk alatt remekül elbeszélgettünk, közben pedig próbáltuk kicselezni egymást. Úgy bizonyult, hogy egyformán erősek vagyunk, mikor Hakyeon bevetette a földrengés erejét, amitől rögtön a földre kerültem, és nem voltam képes kivédeni a felém tartó sebes gyökereket, amik teljesen bekebeleztek, annyira, hogy mozdulni sem bírtam. De nem adtam fel, küzdöttem, hogy elő tudjam kapni a tőrömet, de rájöttem, hogy azt a harc közben elejtettem, így már csak az erőmre támaszkodhattam.

- Azt hiszem én nyertem. - mondta elégedett mosollyal Hakyeon. 

- Még büszke is vagy, hogy legyőztél egy lányt? - szólalt meg valaki a bokor mögül.

- Pff. Ez fer győzelem volt. - vágott vissza Hakyeon. 

Yeo Woon felém tartott, majd mikor elém ért, előkapta a kését. Egy pillanatra meg is ijedtem, de utána rájöttem, hogy csak segíteni akar. Szép nyugodtan, egyesével elvágta a satuba szorító gyökereket és kiszabadított azok öleléséből.

- Köszönöm. - néztem bele mélyen a szemébe, mire valami különös érzés fogott el. Olyan mély volt a tekintete, hogy nem láttam az alját, megfejthetetlen és kiszámíthatatlan volt. Titokzatos, ami rettentően vonzott. Mondta már apám, hogy érzékem van mindig a bonyolultabb utat választani, szinte vonzott a veszély, ezért is találtam Woon-t vonzónak. 

Érdekelt, hogy mégis milyen ember lehet, miért ilyen csendes és cinikus, miért nem jön ki Hakyeonnal. 

Reméltem, hogy elmotyog egy "nincs mit" vagy "szívesen" szócskát, de semmi ilyet nem tett, csak biccentett egyet és Hakyeon felé fordult.

- Már várom, hogy kifejlődjön az erőd és összemérhessük az enyémmel. - Hakyeon hangja izgatottá vált.

- Ahogy látom, úrfi, magának valami kényszeredett bizonyítási vágya van. - szóltam oda neki, de igazából vicces volt, hogy mennyire fényezi magát, akár egy igazi gyerek.

- Megfogadtam JungMo-nak és halott apámnak, hogy Én leszek Koryo legjobb harcosa, aki megvédi a királyt.

- Már most is úgy hirdeted magad, mint Koryo legjobb harcosa. - felelte cinikus félmosollyal Woon.

- Se Ra-ah? Hol vagy? 

- Ez apám! - fagytam le az ismerős hang hallatán, mire a két fiúnak is kinyílt a szeme.

- Jöjjön, agasshi! - ragadt karon Hakyeon, majd maga után húzott az ellentétes irányba, Woon pedig szaladt utánunk.

- Sikerült? - lihegtem, miután kiértünk egy tisztásra.

- Szerintem igen. - suttogta Hakyeon.

- Szerintem meg nem. - egy ismeretlen hang rémített minket halálra, ami a hátunk mögül jött. Hakyeonnal ugrottunk és sikítottunk egyet, Woon épp hogy csak meglepődött.

- Ah, JungMo! Majdnem kiugrottam a gatyámból. - fújtatott.

- Ya, te mihaszna! - csapott egyet Hakyeon fejére a középkorú férfi. - Mégis mi rosszban sántikálsz megint? Ráadásul egy nemes hölgyet is belerángatsz a hülyeségeidbe. Mi a neved, agasshi? - fordult felém JungMo kedvesen.

- Kim Se Ra vagyok, a királyi hadsereg kapitányának a lánya. - hajoltam meg illedelmesen.

- Kim Byung Seol lánya? - lepődött meg a férfi. - Ej, a régi jó cimbora.

- Tetszik ismerni apámat? - csodálkoztam el én is.

- Hát persze, hogy ismerem. Ki ne ismerné a legendás Kim kapitányt? Hol van most? Szívesen üdvözölném. - már indult is be az erdőbe, én meg már készültem volna valahogy maradásra bírni, mikor apám tűnt fel, néhány katona kíséretében.

- Kim Se Ra! Ha nem büntettelek volna már meg kismilliószor... ahogy látom már immunis vagy a fenyegetéseimre... - apám szemei szikrákat hánytak felém.

- Bocsánat. - mondtam vékony hangon.

- Kim kapitány! - szerencsére JungMo elvonta a figyelmét rólam, így végre arra is tudtam koncentrálni, amit csinálok. Ugyanis valaki kezét szorongattam, tudtom nélkül. Woon keze volt az. 

- Seo...Seo Jung Mo, te vagy az? - örült meg apám, majd megölelték egymást Hakyeonék nevelőapjával.

Most, hogy apám el volt foglalva régi cimborájukkal, eljött az ideje a búcsúzásnak.

- Holnap ismét útra kelünk, de remélem még találkozni fogunk. - mondta apám.

- Agasshi, elmegy? - pillantott rám szomorkás tekintettel Hakyeon. 

- Apámnak vissza kell térnie a palotába. - hajtottam le a fejem. Most, hogy jobban belegondolok.. csak két nap volt, de szórakoztató két nap. Sajnálom, hogy vége.

- Oh, hát ez igazán szomorú. - keseredett el Hakyeon. Nem tagadom, jól esett, hogy valaki szomorú távozásom hallatán. Mivel apámnak sokszor kellett utazgatnia, én pedig elég sokszor követtem, ezért nem voltak barátaim. Otthon pedig nem maradhattam, mert a nevelőnő nem tudott volna megvédeni az esetleges támadásoktól. Már pedig elég sok bűnöző szeretett volna elfogni engem, hogy aztán apám fejét kérjék cserébe az én életemért.

- Már várom az első pletykákat, Koryo legnevesebb harcosáról, Cha Hakyeon-ról. - mosolyogtam rá.

- Hallani fogsz rólam, agasshi! - állt vigyázba Hakyeon, majd mélyen meghajolt. Annyira nevetséges volt, hogy ilyen határozott és buzgó, hogy elnevettem magam.

Hakyeon arcáról egy pillanatig lefagyott a mosoly, majd olyan dolgot tett, amire nem számítottam.

- Remélem még találkozunk, agasshi. - nyomott egy gyors csókot az arcomra. - Nem is. Teszek róla, hogy találkozzunk. - azzal zavart tekintettel elszaladt.

Ha Woon nem lett volna ott, egész biztosan vörösre vált az arcom színe, de szilárd tekintete nem engedte, hogy elkezdjek zavartságomon gondolkodni.

- Jó utat, agasshi! - hajolt meg Woon, majd megfordult.

- Várj! - csúszott ki a számon. Nem tudom mi késztetett arra, hogy odamenjek, de elé léptem és a kezébe nyomtam szépen díszített tőrömet.

- Ajándék. - mosolyogtam rá, de ő nem viszonozta, csak egy apró, rövid félmosollyal. - Bár remélem nem lesz rá szükséged. 

- Köszönöm. - ismét meghajolt, majd hátat fordított és elment, Hakyeon után.

Akkor láttam őket utoljára.

Legalábbis, azt hittem.