2. fejezet

2. fejezet

* Se Ra *

Nem beszélve arról, hogy természetfeletti erővel voltam megáldva, még lopódzni is kitűnően tudtam. Elég volt, ha apám vagy valamelyik testőre egy pillanatra elnézett, már surrantam is ki az ablakon, álruhában.

Úgy gondoltam, kockázatos és kényelmetlen lenne hanbokban útra kelni és megküzdeni a földi erőt birtokló fiúval, ezért magamra kaptam a férfi ruhát és elszaladtam, be az erdőbe.

- Ha nem jössz el, Isten bizony, hogy megtalállak és ... - kezdtem volna mérgelődni, mikor hirtelen egy vékony gyökér fonódott a bokám köré.

Tudtam, hogy a fiú az, ezért először meg sem fordultam, csak kikaptam az oldalamon lévő tokból a tőrt és elvágtam vele a növényt.

- Hiányoztam? - ugrott le egy nagy kőről a mosolygós Hakyeon. Vajon a barátját is magával hozta? - morfondíroztam, de nem sokáig tudtam eltöprengni a dolgon, ugyanis Hakyeon már akcióba is lendült és felém küldött egy vastag ágat, ami elől kitértem.

- Olyat nem hallott, hogy "Lányoké az elsőbbség"? - formáltam a kezemmel egy tűzgolyót. Apám nem szerette, mikor ezzel játszadoztam, sőt. Igazából megtiltotta, hogy használjam az erőmet. Azt mondta, hogy csak végszükséglet esetén vethetem be, ha az életem vagy más ember élete múlik rajta.

- Váó! - ámult el a fiú. 

A tűzgolyó már repült is felé, szélsebesen, ami elől épp hogy kitért, ha egy centivel elbaltázza, már nem lenne haja.

- Ez nagyon klassz játék! - vigyorgott Hakyeon csintalanul. - Woon-ahval sajnos nem tudok ilyen jól eljátszani, mint agasshival. 

- Neki nincs ereje? - észre sem vettük, de a megmérettetésünk alatt remekül elbeszélgettünk, közben pedig próbáltuk kicselezni egymást. Úgy bizonyult, hogy egyformán erősek vagyunk, mikor Hakyeon bevetette a földrengés erejét, amitől rögtön a földre kerültem, és nem voltam képes kivédeni a felém tartó sebes gyökereket, amik teljesen bekebeleztek, annyira, hogy mozdulni sem bírtam. De nem adtam fel, küzdöttem, hogy elő tudjam kapni a tőrömet, de rájöttem, hogy azt a harc közben elejtettem, így már csak az erőmre támaszkodhattam.

- Azt hiszem én nyertem. - mondta elégedett mosollyal Hakyeon. 

- Még büszke is vagy, hogy legyőztél egy lányt? - szólalt meg valaki a bokor mögül.

- Pff. Ez fer győzelem volt. - vágott vissza Hakyeon. 

Yeo Woon felém tartott, majd mikor elém ért, előkapta a kését. Egy pillanatra meg is ijedtem, de utána rájöttem, hogy csak segíteni akar. Szép nyugodtan, egyesével elvágta a satuba szorító gyökereket és kiszabadított azok öleléséből.

- Köszönöm. - néztem bele mélyen a szemébe, mire valami különös érzés fogott el. Olyan mély volt a tekintete, hogy nem láttam az alját, megfejthetetlen és kiszámíthatatlan volt. Titokzatos, ami rettentően vonzott. Mondta már apám, hogy érzékem van mindig a bonyolultabb utat választani, szinte vonzott a veszély, ezért is találtam Woon-t vonzónak. 

Érdekelt, hogy mégis milyen ember lehet, miért ilyen csendes és cinikus, miért nem jön ki Hakyeonnal. 

Reméltem, hogy elmotyog egy "nincs mit" vagy "szívesen" szócskát, de semmi ilyet nem tett, csak biccentett egyet és Hakyeon felé fordult.

- Már várom, hogy kifejlődjön az erőd és összemérhessük az enyémmel. - Hakyeon hangja izgatottá vált.

- Ahogy látom, úrfi, magának valami kényszeredett bizonyítási vágya van. - szóltam oda neki, de igazából vicces volt, hogy mennyire fényezi magát, akár egy igazi gyerek.

- Megfogadtam JungMo-nak és halott apámnak, hogy Én leszek Koryo legjobb harcosa, aki megvédi a királyt.

- Már most is úgy hirdeted magad, mint Koryo legjobb harcosa. - felelte cinikus félmosollyal Woon.

- Se Ra-ah? Hol vagy? 

- Ez apám! - fagytam le az ismerős hang hallatán, mire a két fiúnak is kinyílt a szeme.

- Jöjjön, agasshi! - ragadt karon Hakyeon, majd maga után húzott az ellentétes irányba, Woon pedig szaladt utánunk.

- Sikerült? - lihegtem, miután kiértünk egy tisztásra.

- Szerintem igen. - suttogta Hakyeon.

- Szerintem meg nem. - egy ismeretlen hang rémített minket halálra, ami a hátunk mögül jött. Hakyeonnal ugrottunk és sikítottunk egyet, Woon épp hogy csak meglepődött.

- Ah, JungMo! Majdnem kiugrottam a gatyámból. - fújtatott.

- Ya, te mihaszna! - csapott egyet Hakyeon fejére a középkorú férfi. - Mégis mi rosszban sántikálsz megint? Ráadásul egy nemes hölgyet is belerángatsz a hülyeségeidbe. Mi a neved, agasshi? - fordult felém JungMo kedvesen.

- Kim Se Ra vagyok, a királyi hadsereg kapitányának a lánya. - hajoltam meg illedelmesen.

- Kim Byung Seol lánya? - lepődött meg a férfi. - Ej, a régi jó cimbora.

- Tetszik ismerni apámat? - csodálkoztam el én is.

- Hát persze, hogy ismerem. Ki ne ismerné a legendás Kim kapitányt? Hol van most? Szívesen üdvözölném. - már indult is be az erdőbe, én meg már készültem volna valahogy maradásra bírni, mikor apám tűnt fel, néhány katona kíséretében.

- Kim Se Ra! Ha nem büntettelek volna már meg kismilliószor... ahogy látom már immunis vagy a fenyegetéseimre... - apám szemei szikrákat hánytak felém.

- Bocsánat. - mondtam vékony hangon.

- Kim kapitány! - szerencsére JungMo elvonta a figyelmét rólam, így végre arra is tudtam koncentrálni, amit csinálok. Ugyanis valaki kezét szorongattam, tudtom nélkül. Woon keze volt az. 

- Seo...Seo Jung Mo, te vagy az? - örült meg apám, majd megölelték egymást Hakyeonék nevelőapjával.

Most, hogy apám el volt foglalva régi cimborájukkal, eljött az ideje a búcsúzásnak.

- Holnap ismét útra kelünk, de remélem még találkozni fogunk. - mondta apám.

- Agasshi, elmegy? - pillantott rám szomorkás tekintettel Hakyeon. 

- Apámnak vissza kell térnie a palotába. - hajtottam le a fejem. Most, hogy jobban belegondolok.. csak két nap volt, de szórakoztató két nap. Sajnálom, hogy vége.

- Oh, hát ez igazán szomorú. - keseredett el Hakyeon. Nem tagadom, jól esett, hogy valaki szomorú távozásom hallatán. Mivel apámnak sokszor kellett utazgatnia, én pedig elég sokszor követtem, ezért nem voltak barátaim. Otthon pedig nem maradhattam, mert a nevelőnő nem tudott volna megvédeni az esetleges támadásoktól. Már pedig elég sok bűnöző szeretett volna elfogni engem, hogy aztán apám fejét kérjék cserébe az én életemért.

- Már várom az első pletykákat, Koryo legnevesebb harcosáról, Cha Hakyeon-ról. - mosolyogtam rá.

- Hallani fogsz rólam, agasshi! - állt vigyázba Hakyeon, majd mélyen meghajolt. Annyira nevetséges volt, hogy ilyen határozott és buzgó, hogy elnevettem magam.

Hakyeon arcáról egy pillanatig lefagyott a mosoly, majd olyan dolgot tett, amire nem számítottam.

- Remélem még találkozunk, agasshi. - nyomott egy gyors csókot az arcomra. - Nem is. Teszek róla, hogy találkozzunk. - azzal zavart tekintettel elszaladt.

Ha Woon nem lett volna ott, egész biztosan vörösre vált az arcom színe, de szilárd tekintete nem engedte, hogy elkezdjek zavartságomon gondolkodni.

- Jó utat, agasshi! - hajolt meg Woon, majd megfordult.

- Várj! - csúszott ki a számon. Nem tudom mi késztetett arra, hogy odamenjek, de elé léptem és a kezébe nyomtam szépen díszített tőrömet.

- Ajándék. - mosolyogtam rá, de ő nem viszonozta, csak egy apró, rövid félmosollyal. - Bár remélem nem lesz rá szükséged. 

- Köszönöm. - ismét meghajolt, majd hátat fordított és elment, Hakyeon után.

Akkor láttam őket utoljára.

Legalábbis, azt hittem.