3. fejezet
10 évvel később...~
* Se Ra *
- Várj! Még maradj! - ragadtam meg társam kezét. - Te is hallod ezt? Valaki közeledik. - hallgatóztam a messzi távolban.
Már öt éve, hogy minden nap kijövünk ChoiHyun-nal őrködni, apám parancsára. Helyesbítek. Én akarok kijárni, ezért addig nyaggattam apámat, míg meg nem engedte, hogy Choihyunnal együtt őrizzem a tábor környékét. Hamarosan bevetésre küldik, így amíg távol lesz, nekem kell vezetnem a katonákat. Az igazat megvallva ez egy hatalmas feladat a számomra. Bár gyerekkorom óta tanítva vagyok a harcművészetre, igen jól bánok a karddal és verekedni is tudok, nem beszélve a különleges képességemről, de hogy az egész tábor, a katonák életéért vállalt felelősség mind az én vállamat nyomja, ahhoz nem voltam elég biztos magamban.
- Agasshi. - bökdösött meg Choihyun. - Ott! - mutatott a távolba, ahol egy alak formája bontakozott ki a zöld növényzet mögül.
- Szerintem itt jó lesz. Mit szólsz? - kapta elő hirtelen a kardját az alak. Magas volt és fürge, de nem mondanám olyan izmosnak, mint egy harcos. Félhosszú, fekete haja fel volt kötve a feje búbjára, lófarokban, testén pedig átlagos közember ruhája díszelgett.
Valahogy mégis túl játékosnak tűnt ahhoz, hogy a palota katonája vagy egy messziről jött harcos legyen.
- Mikor fogod már feladni? - hallatszódott egy másik hang. Egy szintén ismeretlen, hosszú, egyenes hajú fiú lépett elő a bokorból, kinek a kezébe szintén egy kard ékelődött.
Mit fognak ezek itt csinálni? - egyenesedtem fel. Harcolni?
- Agasshi! - akart volna visszahúzni Choihyun a zöldbe, de nem hagytam.
Előugrottam a rejtekhelyről, majd közéjük léptem. Kardomat a felkötött hajú fiúnak szegeztem.
- Kik vagyok és mit akartok itt? - kérdeztem határozottan.
- Azt hiszem először mást kell lerendezned. - villantott egy félmosolyt az egyenes hajú. Különösen ismerősnek tűnt ez a mosoly, mintha láttam volna már valahol.
Meg kell hagyni, mind a két fiú lenyűgözően szép volt, de még ez sem vonhatta el a figyelmem a kötelezettségemről. Ha betolakodók vagy rendbontók, akkor velem gyűlik meg a bajuk, lehetnek bármilyen helyesek is...
- Állok elébe! - kacagott fel. - Amúgy...te ki is vagy? - mosolygott rám értetlenül.
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem. - lendítettem meg a kardot. A fiú könnyedén kivédte a csapásom, ezért egy bonyolultabbal próbálkoztam. Fogalmam sincs, hogy meddig küzdöttünk, de semelyikünk sem tudott felülkerekedni a másikon. A fiú felkelt, miután megbotlott egy kiálló kőben, ekkor lett volna esélyem kiütni a kardot a kezéből, ha nem pattant volna fel olyan szélsebesen.
- Ya! Most te jössz! - bújt a másik fiú mögé, aki már sokkal veszélyesebb ellenfélnek bizonyult.
Az egyenes hajú szótlanul, cinikus mosollyal kihúzta kardját, majd támadni kezdett. Olyan technikája volt, hogy csak a szerencsén múlt, hogy sikerült az én kardomat is éppen oda lendíteni. Nem is bírtam sokáig, a fiú túl erősnek bizonyult, pár perc után kicsavarta a kezemből a kardot, majd szorosan magához húzott. Arca alig pár centire volt az enyémtől, fekete szemei pedig gyanakvóan méregették az arcom. Nem azért aggódtam, hogy legyőzött, hanem hogy talán rájött, hogy igazából lány vagyok. Bár a táborban mindenki tudta, de a bevetéseknél és járőrözéseknél igyekeztem úgy kinézni, mint egy fiú, hiszen nőként sokkal rosszabb dolgok történhetnek velem, mint hogy megsérülök.
- Ya! Woon-ah! Nem vagy semmi! - tapsolt önfeledten a másik fiú.
Woon... Woon-ah... - szemeim kikerekedtek az ismerős név hallatán. Csak nem...
Ők azok? Cha Hakyeon és Yeo Woon?
- Merész dolog volt kiállni ellenünk, ilyen gyenge testtel. - motyogta Woon.
Az arca, a szemei, a szája... tényleg Ő volt. Yeo Woon. Ha másról nem is, a komolyságáról megismerhettem volna. Vagy az aurájáról. Sötét és hívogató volt, mint anno.
Na és Hakyeon. Régen is játékos volt és szertelen, úgy tűnik ez tíz év után sem változott. Az arca csak még helyesebb lett, férfiasabb, de belül még mindig az a felvágós, gőgös gyerek.
- Gyenge? - kérdeztem vissza felháborodottan, majd készültem bokán rúgni Woon-t, de ő mindig egy lépéssel előttem járt. Kigáncsolt, és hagyta, hogy a földre zuhanjak. Legalábbis először azt hittem, de aztán az utolsó pillanatban elkapott, mielőtt földet értem volna.
- Tudod Woon-ah... elég fura helyzetbe kerültél egy férfival. Ha nem az lenne, azt mondanám, hogy milyen romantikus vagy. - nevetett Hakyeon.
- De ki is vagy te pontosan? - jött oda Hakyeon. - Olyan ismerősnek tűnsz. - nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. - Megvertelek már?
Nem tehettem róla, a nagyképűsége nevetésre késztetett. Szinte semmit sem változott.
- Aú. - rogyott össze előttünk Hakyeon. - Ezt most miért? - jajgatott.
- Azt hiszem én nyertem. - egyenesedtem ki, majd Woon-ra pillantottam, aki próbálta elnyomni a mosolyát.
- Hogy lehet egy helyes kis kölyök ilyen ingerült? - masszírozta tovább a lábát Hakyeon. - A szüleid ezt tanították? Hogy rúgd bokán az ismeretlen harcosokat?
- Harcos? Te? Pff... - hahotáztam. - Inkább egy karddal hadonászó bohóc.
- B...bohóc? - ámult el. - Ya!!! - kiáltásától zengett az erdő.
- Ya, Cha Hakyeon! - tartotta vissza barátját Woon. - Azt hiszem a mai mérkőzésünk elmarad. Mennünk kell vissza. JungMo már biztos keres minket.
- Bohóc, hah... nem hiszem el. Komolyan... - mérgelődött, de valahogy nem lehetett véresen komolyan venni, inkább volt aranyos, mint idegesítő.
- Még találkozunk. - mondta duzzogva, majd fogta magát és visszament a táborukba. Woon is elindult utána, de pár méter után megállt és lopva hátra sandított. Volt egy olyan érzésem, hogy sejti ki vagyok.
- Örültem a találkozásnak. - mondta sejtelmesen, majd ő is elszaladt.
- Várj! Még maradj! - ragadtam meg társam kezét. - Te is hallod ezt? Valaki közeledik. - hallgatóztam a messzi távolban.
Már öt éve, hogy minden nap kijövünk ChoiHyun-nal őrködni, apám parancsára. Helyesbítek. Én akarok kijárni, ezért addig nyaggattam apámat, míg meg nem engedte, hogy Choihyunnal együtt őrizzem a tábor környékét. Hamarosan bevetésre küldik, így amíg távol lesz, nekem kell vezetnem a katonákat. Az igazat megvallva ez egy hatalmas feladat a számomra. Bár gyerekkorom óta tanítva vagyok a harcművészetre, igen jól bánok a karddal és verekedni is tudok, nem beszélve a különleges képességemről, de hogy az egész tábor, a katonák életéért vállalt felelősség mind az én vállamat nyomja, ahhoz nem voltam elég biztos magamban.
- Agasshi. - bökdösött meg Choihyun. - Ott! - mutatott a távolba, ahol egy alak formája bontakozott ki a zöld növényzet mögül.
- Szerintem itt jó lesz. Mit szólsz? - kapta elő hirtelen a kardját az alak. Magas volt és fürge, de nem mondanám olyan izmosnak, mint egy harcos. Félhosszú, fekete haja fel volt kötve a feje búbjára, lófarokban, testén pedig átlagos közember ruhája díszelgett.
Valahogy mégis túl játékosnak tűnt ahhoz, hogy a palota katonája vagy egy messziről jött harcos legyen.
- Mikor fogod már feladni? - hallatszódott egy másik hang. Egy szintén ismeretlen, hosszú, egyenes hajú fiú lépett elő a bokorból, kinek a kezébe szintén egy kard ékelődött.
Mit fognak ezek itt csinálni? - egyenesedtem fel. Harcolni?
- Agasshi! - akart volna visszahúzni Choihyun a zöldbe, de nem hagytam.
Előugrottam a rejtekhelyről, majd közéjük léptem. Kardomat a felkötött hajú fiúnak szegeztem.
- Kik vagyok és mit akartok itt? - kérdeztem határozottan.
- Azt hiszem először mást kell lerendezned. - villantott egy félmosolyt az egyenes hajú. Különösen ismerősnek tűnt ez a mosoly, mintha láttam volna már valahol.
Meg kell hagyni, mind a két fiú lenyűgözően szép volt, de még ez sem vonhatta el a figyelmem a kötelezettségemről. Ha betolakodók vagy rendbontók, akkor velem gyűlik meg a bajuk, lehetnek bármilyen helyesek is...
- Állok elébe! - kacagott fel. - Amúgy...te ki is vagy? - mosolygott rám értetlenül.
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem. - lendítettem meg a kardot. A fiú könnyedén kivédte a csapásom, ezért egy bonyolultabbal próbálkoztam. Fogalmam sincs, hogy meddig küzdöttünk, de semelyikünk sem tudott felülkerekedni a másikon. A fiú felkelt, miután megbotlott egy kiálló kőben, ekkor lett volna esélyem kiütni a kardot a kezéből, ha nem pattant volna fel olyan szélsebesen.
- Ya! Most te jössz! - bújt a másik fiú mögé, aki már sokkal veszélyesebb ellenfélnek bizonyult.
Az egyenes hajú szótlanul, cinikus mosollyal kihúzta kardját, majd támadni kezdett. Olyan technikája volt, hogy csak a szerencsén múlt, hogy sikerült az én kardomat is éppen oda lendíteni. Nem is bírtam sokáig, a fiú túl erősnek bizonyult, pár perc után kicsavarta a kezemből a kardot, majd szorosan magához húzott. Arca alig pár centire volt az enyémtől, fekete szemei pedig gyanakvóan méregették az arcom. Nem azért aggódtam, hogy legyőzött, hanem hogy talán rájött, hogy igazából lány vagyok. Bár a táborban mindenki tudta, de a bevetéseknél és járőrözéseknél igyekeztem úgy kinézni, mint egy fiú, hiszen nőként sokkal rosszabb dolgok történhetnek velem, mint hogy megsérülök.
- Ya! Woon-ah! Nem vagy semmi! - tapsolt önfeledten a másik fiú.
Woon... Woon-ah... - szemeim kikerekedtek az ismerős név hallatán. Csak nem...
Ők azok? Cha Hakyeon és Yeo Woon?
- Merész dolog volt kiállni ellenünk, ilyen gyenge testtel. - motyogta Woon.
Az arca, a szemei, a szája... tényleg Ő volt. Yeo Woon. Ha másról nem is, a komolyságáról megismerhettem volna. Vagy az aurájáról. Sötét és hívogató volt, mint anno.
Na és Hakyeon. Régen is játékos volt és szertelen, úgy tűnik ez tíz év után sem változott. Az arca csak még helyesebb lett, férfiasabb, de belül még mindig az a felvágós, gőgös gyerek.
- Gyenge? - kérdeztem vissza felháborodottan, majd készültem bokán rúgni Woon-t, de ő mindig egy lépéssel előttem járt. Kigáncsolt, és hagyta, hogy a földre zuhanjak. Legalábbis először azt hittem, de aztán az utolsó pillanatban elkapott, mielőtt földet értem volna.
- Tudod Woon-ah... elég fura helyzetbe kerültél egy férfival. Ha nem az lenne, azt mondanám, hogy milyen romantikus vagy. - nevetett Hakyeon.
- De ki is vagy te pontosan? - jött oda Hakyeon. - Olyan ismerősnek tűnsz. - nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. - Megvertelek már?
Nem tehettem róla, a nagyképűsége nevetésre késztetett. Szinte semmit sem változott.
- Aú. - rogyott össze előttünk Hakyeon. - Ezt most miért? - jajgatott.
- Azt hiszem én nyertem. - egyenesedtem ki, majd Woon-ra pillantottam, aki próbálta elnyomni a mosolyát.
- Hogy lehet egy helyes kis kölyök ilyen ingerült? - masszírozta tovább a lábát Hakyeon. - A szüleid ezt tanították? Hogy rúgd bokán az ismeretlen harcosokat?
- Harcos? Te? Pff... - hahotáztam. - Inkább egy karddal hadonászó bohóc.
- B...bohóc? - ámult el. - Ya!!! - kiáltásától zengett az erdő.
- Ya, Cha Hakyeon! - tartotta vissza barátját Woon. - Azt hiszem a mai mérkőzésünk elmarad. Mennünk kell vissza. JungMo már biztos keres minket.
- Bohóc, hah... nem hiszem el. Komolyan... - mérgelődött, de valahogy nem lehetett véresen komolyan venni, inkább volt aranyos, mint idegesítő.
- Még találkozunk. - mondta duzzogva, majd fogta magát és visszament a táborukba. Woon is elindult utána, de pár méter után megállt és lopva hátra sandított. Volt egy olyan érzésem, hogy sejti ki vagyok.
- Örültem a találkozásnak. - mondta sejtelmesen, majd ő is elszaladt.
- Agasshi! Kik voltak ezek?
Ismered őket? - tűnt fel mellettem a kíváncsi ChoiHyun.
- Nem. - hazudtam. - Miért? Úgy tűnt, hogy igen?
- Menjünk! - visszacsúsztattam a kardom a tokjába, majd visszatértem apámhoz, nyomomban Choihyunnal.
- Nem. - hazudtam. - Miért? Úgy tűnt, hogy igen?
- Menjünk! - visszacsúsztattam a kardom a tokjába, majd visszatértem apámhoz, nyomomban Choihyunnal.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
- Hol voltatok? - szidta le JungMo a fiúkat, miután
azok hazatértek. Eredetileg egymással küzdöttek volna meg, de valaki lefoglalta
őket.
- Valami fiatal, lányos kinézetű katona vagy őr, vagy nem is tudom én mi
volt...feltartott minket. Képzeld Jungmo, még bokán is rúgott! - panaszkodott
Hakyeon. - Ahjaj, azért a lába izmos lehet. - még mindig sajgott a bokája.
- Biztos megérdemelted. - mondta Jungmo.
- Ő, mikor nem? - kontrázott rá Yeo Woon is.
- Szerintetek ez vicces? - háborodott fel Haekyeon.
- Az. - nevettek a többiek.
Azonban Yeo Woon képéről hamar lefagyott a mosoly. Nem akarta, hogy a többiek
kérdezősködjenek, ezért kiment a házból és leült oda, ahol ilyen késői órán
senki sem zargatta. Mivel sokan laktak együtt, mindig volt valaki, aki
háborgatta, de néha már nem bírta elviselni az embereket, ezért kellett neki
egy kis magány, ahol elgondolkodhatott.
Most is így tett. Hakyeonnak ugyan fogalma sem volt a ma történtekről, hiszen
olyan szeleburdi, mint amilyen mindig is volt, viszont Woon akkor is, és most
is ügyelt a legkisebb részletekre.
Nem hitte volna, hogy újra látni fogja. Főleg nem ilyen körülmények között.
Woon azt gondolta, hogy ez idő alatt egy elegáns, kifinomult nővé érett, nem
pedig harcossá. Nem ilyen sorsot remélt neki.
Miközben ezen gondolkodott, elővette a lánytól kapott tőrt, amit a távozásuk
előtt ajándékozott neki, s amit azóta is becsben tart. Ha nem tudta, hogy mi
lenne a megfelelő lépés, mindig elővette a tőrt és abban bízott, hogy az majd
segít a helyes irányba terelni a gondolatait és cselekedeteit. Úgy érezte, hogy
végre van más is, Hakyeonon kívül, aki nem tart tőle. Bár a lány nem ismerte
vérrel pecsételt múltját, de a viselkedéséből rögtön lerítt, hogy veszélyes. S
azóta csak még veszélyesebb lett, hogy kialakult a különleges képessége.
- Woon-ah! - nem tartott sokáig a nyugalma, ugyanis Hakyeon sántikált ki az
ajtón.
- Ennyire fáj? - villantott barátjára egy félmosolyt.
- Te honnan tudtad, hogy mire készül? Én miért nem láttam előre? -
morfondírozott.
- Pedig azt mondják, hogy kettőnk közül te vagy a géniusz. - cukkolta tovább
Woon.
- Tudod mi jutott eszembe az előbb?
- Mi? - kérdezte Woon.
- Agasshi. Sa Ra agasshi. - Woon alig észrevehetően megremegett. - Vajon mi lehet
vele. Remélem még nem adták férjhez. Hol lehet most? Az a nyikhaj, akivel
harcoltunk... volt benne valami ismerős...biztos, hogy láttam már valahol. Ha
nem tudnám, hogy Sa Ra agasshi lány, azt mondanám, hogy tuti ő volt. Legalábbis
hasonlítanak. Nem? Woon-ah?
Talán Hakyeon mégsem volt olyan együgyű, mint ahogyan azt Woon képzelte.
Figyelt ő, a maga szórakozott módján. Vagy talán csak azért van ez, mert azóta,
hogy Hakyeon meglátta a lányt, bele is szeretett. Az eddigi évek alatt sokszor
emlegette, gondolt rá, épp ahogyan Woon is, de ezt el kellett titkolnia barátja
elől. Sőt... talán még saját maga elől is. Nem volt már választása, el kellett
nyomnia az érzéseit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése