5. fejezet

5. fejezet

* Se Ra*

Nem sok híja volt, hogy meghalunk. Egyszerre vagy tizenöt bandita támadt ránk az erdőben és mi csak ketten maradtunk, ChoiHyunnal.
- Agasshi! - kiáltott a társam, mire éppen időben fordultam hátra és védtem ki az egyik támadását.
Végül sikerült ép bőrrel megúsznunk, s mindegyik támadót eszméletlen állapotba küldtük. Csak miután leporoltam a ruhámat, akkor vettem észre, hogy a karomat megvágta az egyik bandita pengéje.
- Oh, agasshi, jól van? - aggodalmaskodott ChoiHyun.
- Már mondtam, hogy nem vagyok agasshi! - szűrtem fogaim közt. - Keressük meg a királyt. - azzal elkezdtem futni abba az irányba, amerre Hakyeonék.
Gyors tempóval, körülbelül öt perc alatt elértük a kis pagodát, ahova minden bizonnyal a királyt rejtettél el. Mivel Hakyeon-t se Woon-t sem láttam a közelben, feltételeztem, hogy többen támadtak ránk, mint sejtettük.
- Felség! - szólítgattam halkan. - Én vagyok az, BaekSoo. - de nem érkezett válasz. Óvatosan besurrantunk ChoiHyunnal a házba, gondosan ügyelve minden lépésünkre, hiszen nem volt kizárt, hogy valaki előttünk érkezett.
- Ti vagytok? - kérdezte valaki alig hallhatóan.
- Felség? - torpantam meg.
- Itt vagyok lenn. - kopogott alattam a deszka. Gyorsan arrébb léptem, majd felnyitottam az egyik gerendát. A koronaherceg ott lapult összegömbölyödve.
- Azt hiszem két katona bajban van. Akik ide elbújtattak. JungMo fiai. - segítettem ki a rejtekhelyéről az aggódó herceget.
- Biztos vagyok benne Felség, hogy nem esett bajuk. - nyugtatgattam látszólag őt, de közben magamat is. Woonról tudtam, hogy képes megvédeni magát, viszont Hakyeonnak csak a szája volt nagy. Könnyen előfordulhat, hogy assassinok támadtam rájuk, azok ellen pedig vajmi kevés esélye volt.
- Ah Woon-ah, semmi baj, jól vagyok. - hallatszódott a messzi távolból Hakyeon gyötrelmes hangja. Nem kellett két másodperc és már kinn is teremtem. Woon sétált felénk, a sántító Hakyeonnal az oldalán.
- Mi történt? - próbáltam visszafogni az érzelmeimet, hiszen nem Kim Se Ra-ként voltam itt, de nehezen sikerült elrejtenem hisztérikus hanglejtésem.
Woon egy percig szilárdan nézett a szemembe. Nem szólt egy árva szót sem, csak bámult. Nem voltam képes olvasni benne, de ha tippelnem kellett volna, akkor ez egy figyelmeztetés volt. Mintha tudná a kilétem, de nem akarná, hogy más -főleg Hakyeon- rájöjjön ki is vagyok valójában.
Megszakítottam a szemkontaktust vele, majd Hakyeonra néztem, aki a hasát fogta. A ruha, amit viselt elsötétült a sebe helyén. Vérzett, még a vasas ízt is éreztem a levegőben.
- Gyorsan, el kell állítani a vérzést! - mondtam, majd leszakítottam egy hosszú darabot a ruhámból, hogy körbetekerjem Hakyeon dereka körül.
- Pff, eddig azt hittem, azt szeretnéd, hogy elpatkoljak. - nyögdécselt Hakyeon, majd elengedte Woon-t és elsántikált egy sziklához.
- Szeretném, de nem most. - kötöttem meg az anyagot, mire elhúzta a száját. - Mi történt pontosan? - kérdeztem halkan. Ő viszont nem válaszolt, csak nézett.
- Tudod... nagyon hasonlítasz valakire, aki ugyanilyen nyers volt régen. - szemeivel arcomat fürkészte.
Nem engedhetem neki, hogy rájöjjön. Még nem. Minél tovább marad titokban, annál tovább leszek én is biztonságban. Ha valaki rájönne, hogy nő vagyok és ez a király fülébe jutna, a politikusok és a palotabeliek egész biztosan kivégeztetnének, mondván, hogy nő nem teljesíthet katonai szolgálatot. A végén még azt hinnék, hogy a király életére akarok törni.
- Leszúrtak? - tértem ki a téma elől. A seb elég mélynek tűnt és még mindig vérzett. Csodálkoztam, hogyan tud másfelé koncentrálni ilyen állapotban.
- Nem tudom. Már így ébredtem. Nem emlékszem semmire. - homloka ráncokban futott össze vagy a fájdalomtól vagy a gondolkodástól.  - Woon-ah, te sem tudod, hogy mi történt? - kérdezte barátját Hakyeon, mire ő megrázta a fejét.
- Mikor odaértem, már így találtalak. - nem nézett a szemébe, hanem maga elé beszélt, mint aki nem mond igazat. Egyelőre viszont annyiban kell hagynom ezt a dolgot, a lényeg, hogy Hakyeon megfelelő ellátásban részesüljön, ezért minél előbb haza kell vinni.
- Induljunk! - adta ki a parancsot a király.
- Minden rendben? - érkezett meg apám és JungMo is, szerencsére mind a ketten épségben. - Hakyeon-ah! Mi történt? - rohant oda JungMo. - Hogy sérültél meg?
- Késszúrás lehet. - mondtam. - De nincs vesztegetni való időnk, induljunk vissza, mielőtt súlyosbodna az állapota.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Hakyeon-t különös érzés fogta el, miközben hazafelé sétáltak a koronaherceggel és a megmaradt harcosokkal. Azon kívül, hogy iszonyatosan lüktetett a szúrás helye, valami mást is érzett, miközben Woon-ra és Baeksoo-ra támaszkodott.
Annyira hasonlítanak... - gondolta magában Hakyeon, majd megrázta a fejét. Elkönyvelte magában, hogy csak azért gondolja ezt, mert már nagyon szeretné látni a lányt. Vajon milyen nővé érett? Felismerné-e, ha véletlenül összefutnának? Hakyeon biztos volt benne, hogy ő felismerné a lányt.
- Miért bámulsz? - Hakyeon-t váratlanul érte Baeksoo kérdése.
- Csak... olyan kicsi vagy, nehéz rád támaszkodni. Ahh, komolyan... hogy nőhet egy férfi ilyen kicsire? - piszkálódott Hakyeon, mire a fiú szúrós pillantást vetett rá és mérgében lesodorta kezét a válláról.
- Ha nem tetszik sétálhatsz egyedül is. - pufogott, mire Hakyeon elmosolyodott.
- A semminél jobb. - aztán ismét átkarolta, hogy gyorsabban tudjanak haladni.
Mikor megérkeztek Hakyeon-t rögtön az orvoshoz vitték, a többiek, Woon, JungMo, ChoiHyun, a kapitány és BaekSoo elkísérték a koronaherceget a lakosztályába. De még mielőtt beléphettek volna a szobába valaki elállta az útjukat.
- Felség, hát megérkezett! - hajolt meg mélyen a férfi. - Isten hozta a palotában! - mondta mosolyogva. Milyen cinikus. - gondolta magában Woon.
- Rég nem láttalak, TaeMu herceg! - a koronaherceg hangjában is ott bujkált az arrogancia, mint aki megjátssza magát, de a palota és a nép nyugalma érdekében fenn kell tartani a látszatot. A koronaherceg tudta, értesült arról, hogy TaeMu-nak a trónra fáj a foga és el fog követni mindent, hogy megakadályozza a koronázást. De ezt az információt egyelőre nem fedheti fel a féltestvére előtt.
- Oh, engedd meg, hogy bemutassam az örökbefogadott lányom, LaHee-t. - egy angyalnak tűnő, fehérruhás nő lépett elő a fal mögül, hosszú haja ezüstösen csillogott, arca pedig igéző volt. A gyönyörű teremtménytől még a koronaherceg szava is elállt, ahogy először Woon-é is.
Először. Amint Woon belenézett a nő koromfekete szemébe, rögtön felfedezte a sötétséget.
Ez a nő maga a megtestesült gonosz, s ami a legijesztőbb volt, hogy képes volt az emberek fejében beszélni, ebből kiderült, hogy ő is különleges tulajdonsággal van megáldva.
- Ugye tudod, hogy nemsokára feladatod van? - beszélt a nő Woon fejében. Woon ki nem állhatta ezt az érzést, de nem szabadott kimutatnia. - Olyan csendes és halálos a kisugárzásod, mint az apámnak. A Heuksa Chorong vezetőjének. Tökéletes utód leszel. - mosolygott LaHee.
- Miért adod ki magad a herceg lányának? Így kémkedsz? - nézett a nővel farkasszemet Woon. Ez az elmejáték legalább arra jó volt, hogy nem kellett négyszemközt maradnia a fehér hajú nővel, kitudta faggatni anélkül is, hogy egy szót szólt volna.
- Hm... nem csak jóképű, de okos is vagy. Tetszel. - vigyorgott vészjóslóan LaHee. - A megérzésem nem csalt. Tudtam, hogy te leszel a megfelelő jelölt apám utódjának és az én férjemnek.
Woon hangosan felhorkant, mire minden szempár rászegeződött.
- Bocsánat. - hajolt meg. - Ne is reménykedj. - intézte szavait a nőnek.
- Majd meglátjuk. - kacsintott alig láthatóan LaHee. - A lakosztály elő van készítve Felségednek! - nyitotta ki az ajtót, majd betessékelte a koronaherceget és a harcosokat.
- Köszönöm. Most ha megbocsátotok, szeretnék néhány szót váltani a harcosaimmal. - mondta a koronaherceg.
- Hát hogyne, Felség! - TaeMu és LaHee meghajoltak, majd kivonultak a szobából. Bár Woon nem volt teljesen biztos abban, hogy elhagyták a szárnyat.

* Se Ra *

- Azt szeretném, ha ti lennétek az én személyes katonáim, harcosaim. - jelentette ki tömören, határozottan a koronaherceg.
- Felség. - térdelt le apám. - Tudja, hogy én mindig a szolgálatára állok. De kérem a fiamat engedje el. - apámra kaptam a tekintetem. Nem! Miről beszél? Azt hittem mostanra már lezártuk ezt a témát.
- Nem tudtam, hogy van egy fiad is, azt hittem, hogy csak lányod. - mondta gyanakodva.
- Van egy fiam és egy lányom is. - hazudta apám.
- Mi lehet megtisztelőbb feladat a fiadnak, mint a királyi hadsereghez tartozni?
- Egyet értek, Felség! - vágtam közbe. - Megtiszteltetés a harcosának lenni. - apám szúrós pillantással méltatott, de nem érdekelt. Otthon úgyse lenne mit csinálnom, nem beszélve arról, hogy ilyen képességekkel vagyok megáldva. Nemes célokra akarom használni az erőm.
- Akkor ez le is van tudva. - mondta elégedetten. - Ha a sérült barátjuk meggyógyult, küldjék be hozzám, hogy személyesen beszéljek vele ez ügyben. Mivel miattam sérült meg, kötelességem kárpótolni, hiszen hivatalosan még nem a katonám, mégis megmentett.
- De Felség! - szólalt meg JungMo. - Egy hat személyes testőrséget szeretne felállítani, csak velünk? Nem leszünk túl kevesen?
- Nem azt kérem, hogy legyenek a testőreim, arra van elég katona a palotában. Nem. Azért van szükségem rátok, hogy nyomozzatok bizonyos ügyekben, amiket rátok bízok. Nem kell a palotába költöznötök, csupán csak arra kérlek titeket, hogy legyetek az én kezem és szónokaim a palotán kívül. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg megoldatlan, gyanús ügy van, amit meg kell oldanunk. Nem beszélve a bokor mögül leselkedő ellenségeimről.
- Értem. Ez esetben állunk rendelkezésére a fiaimmal! - jelentette ki JungMo.
- Ahogyan mi hárman is! - mondta apám, bár tudtam, hogy ha hazaértünk kapok majd a fejemre.
- Remek! - ült a trónjába elégedettem a koronaherceg. - Akkor azt hiszem meg is van az első feladatotok. - hangja a mondat végén elvékonyodott, s mintha kicsit zavarban is lett volna.
- Koronahercegnőt kell találnunk. - bökte kis lélegzetet visszafojtva.